A pálya széléről

Aki nézőként követi a mérkőzést, bármelyik csapat is játszik, nem marad passzív szemlélő: szurkol. Fogva tartja a látvány, akár mozgalmas, élvezetes, akár csapnivaló.

Hasonló helyzetbe kerül a nyomtatott sajtó idős sorkatonája is, ha leteszi fegyverét, a tollat. A nyugdíjas státusz ugyanis szokatlan és kényelmetlen állapot. Bármilyen szögből nézzük is, véleménye azért továbbra is lehet mindenkinek. Az edzőpálya szelleme egy életre megfertőzte, szólni készteti az idős tollforgatót, és akár felkérésre, akár kéretlenül, el is mondja, amit gondol. Emellett persze keres és talál elfoglaltságot, kellemes időtöltést, íróemberből megszállott olvasó lesz, és közben rádöbben, hogy lenne még pótolni való, ám kevés hozzá az idő…

De söprögessek csak a magam portája előtt… Naponta várom a postást az újsággal, de hiába. Egy idő óta új kézbesítője van a kerületnek, és rá nem érvényes az új söprű jól söpör szólásmondás. Türelem, majdcsak bejáródik a gépezet, jó munkához idő kell (a rosszhoz még több). Kétnaponként kettesével hozza a lapot, végül hetente egyszer. Aztán szünet. Bejelenti, hogy nyári szabadságra megy, és fogalma sincs, hogy ki helyettesíti. Várunk. Telnek a napok, üres a postaláda. Egy hét múlva a közeli postafióknál érdeklődünk, de ott továbbot intenek: a főpostára érkeznek a lapok, ott megkapjuk. A tájékoztatás pontos, valóban hiánytalanul átvehetjük a heti csomagot, csak hát, ami benne friss volt, az időközben elévült. A napi események meg az időjárás nem igazodik a postához.

A következő héten zökkenőmentes a lapkézbesítés, de korai az öröm: ismét beáll a rövidzárlat. Naponta le-föl a harmadik emeletről, de üres a kalitka. A csalódás meg a türelmetlenség átcsap bosszúságba. Az előfizetési nyugta igazolja, hogy a pénzt elkönyvelték, de az árut nem szállítják. Feltevődik a kérdés: önkiszolgálási alapon juthatunk ezentúl a sajtótermékhez? A főposta távol esik, nem könnyű elkutyagolni odáig. Szerencsére a segítőkészség nem ismeretlen fogalom nálunk a családban, fürgén jár. És hazatérve megnyugtat: nem egyedül mi vagyunk a mellőzöttek, mások is álltak ott, bizonytalankodtak, szerették volna kézhez kapni az előfizetett lapjukat. Hogy kevés az ember, hogy szabadságidő van, hogy akkor érkeznek a vonatok a küldeményekkel, amikor a kézbesítők már elindultak terepre… és így tovább. Találgatni lehet, de biztosat tudni nem.

Hogy tiszta víz került a saját poharamba, mégis a postásunk javára írható: elhozta a heti „fejadagot”, és biztosított az együttérzéséről. De higgyem el, az egyéb gondja-baja mellett az én egy szál újságomért naponta eljönni neki sok. A fizetés meg kevés. „Havi kétezer lejért ön szaladgálna naponta?” – szögezte nekem a kérdést a fiatalember, és azzal folytatta, hogy vidékről ingázik Temesvárra, otthon építkezik, a gazdaságával is törődnie kell, hiszen családja, három kicsi gyereke van… „Nem tudná közelebbi címre íratni az újságot?” – érdeklődött tapintatosan. Ha érzésem nem csal, meg akart kímélni a további csalódástól…

Elbizonytalanodtam. Valóban nem túlzott-e az elvárásom? Netán szűkmarkú voltam a köszönettel? Magánügy az enyém? Áthidaló megoldást kellene találni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Például az egyheti gyűjteményből be kellene érnem kevesebbel, vagyis csak a nagybetűs címek elolvasására kellene szorítkoznom, és egyetlen pillantással üdvözölni a kedves, ismerős kollégák nevét a cikkek alján. Az apróbetűs írások egy hét alatt úgyis megőszültek. Továbbá megoldás lehetne felcsapni papírgyűjtőnek. A papírnak jó ára van, sokba kerül a szerkesztőségnek, mégsem kellene otthagyni, hogy porosodjon a postán. Mert jár nekünk, ha késve is. Reklamációnak semmi értelme, tele van vele a padlás, mondták maguk a postai alkalmazottak, hisz nem is olyan régen ott tüntettek a megyeháza előtt az őket megillető jogokért. Sok a munka, kevés az ember, gyatra a fizetés. Több megbecsülést a postásoknak! – skandálták.

„Havi kétezer lejért ön szaladgálna naponta?” – kérdezte a postásunk, és válaszadás helyett arra gondoltam, hogy sok munkatársa a kétezertől is elesett, amikor jónéhány postahivatalt bezártak vidéken. És ezzel egy időben elestek az olvasók is kedvelt újságjuktól, amelyhez hozzászoktak, naponta várták, szétterítették maguk előtt az asztalnyi lapot, amelyből hírt kaptak a szomszédokról, közelről és távolról. De mi marad, ha gyérülnek, ha elapadnak a szavak? A kényszerbúcsúnak senki sem örül, az olvasók és a szerkesztők biztosan nem. Talán csak azok, akik fondorlatos módon ezt kieszelték…

Sipos Erzsébet