A tömeg tehetetlensége

Mikor e sorokat írom, a székelyföldön a szokásos pünkösdi búcsújárási ünnepségekre gyülekezett a Kárpát-medence magyarsága. A hagyománytisztelés a magyarság vérében van, és ez nem is rossz, erőt ad, élteti a reményt, amire most nagy szükség van. Nézem a hatalmas tömeget, és hallgatom a miséző pap ájtatos prédikációját, aztán énekelnek a hívők, felcsendül a régi ének; „Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett, forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!“

Nem vagyok katolikus, de akkor, amikor ezt először hallottam, egy irredenta hangulatú Magyarországon, nem számított a vallási különbség, csak egy dolog, a haza, és az elvesztett területek visszaszerzése. Sok víz  folyt le azóta a Dunán, a Maroson, és a bajor Isaron is,  a sors dobált engem ide-oda, részem volt sok rosszban, de jóban is. A világ azonban nem sokat változott, Krisztusnak nem sikerült békességben eggyé forrasztani a népeket.

Ha a napi hírekkel foglalkozom, csak a rettegés, a jövőtől való félelem marad meg tartósan, a többi esemény szinte jelentéktelenné válik. Szerencsére nincs ez így mindenkinél, de az öreg agy, szív már érzékeny, visszatekint a hosszú évtizedekre, mérlegel, és a következtetés mindig ugyanaz: tehetetlennek érzi magát. 

Az egyén, az egyének, lehetnek még olyan igyekvők és szellemileg kiemelkedhetnek a tömegből, mégis tehetetlenek maradnak, mert a dolgok mennek a maguk rossz útján tovább. Nem sorolom a nagy neveket, vannak sokan, akik megírták és ma is megírják az igazságot, tanították és ki is jelölték a helyes utat, mégsem történt semmi. Krisztust kétezer éve szellemi és lelki vezetőnknek tartjuk, gyakran hivatkozunk rá, de eszméje megbukott, nincs szeretet, nincs békesség, nincs eggyé forrasztás.

Az egyén tehetetlen, de néhányan legalább megszólalnak, tiltakoznak, kimondják igazukat. A tömeg, amelynek ereje lehetne viszont tehetetlen, egy nagy massza, amit úgy gyúrnak, gyömöszölnek, ahogy arra szüksége van a Rossznak.

Mivel pünkösd van, a szentlélek megjelenésének, kiáradásának napja, jó volna, mint akkor régen, ha ma is erős szélzúgás és tűz jelenne meg, és elsöpörné az Antikrisztust. 

Az ünnepre való tekintettel kissé misztikusan kezdtem az írást, de ha kilépünk a mindennapokba – ahogy fent írtam –, látjuk a tömegek tehetetlenségét, senki nem mozdul, egyesek még megszólalnak, a többség azonban beletörődött sorsába! Legyen úgy, ahogy az Úr akarja, mondják a vallásosak, úgy sem tehetünk semmit, mondják a többiek, akik úgy látják, és hiszik is, hogy egy felső, nálunk erősebb hatalom ellen nincs mit tenni.

A tömeg mindig tehetetlen volt, de néha, a történelem folyamán, akadtak vezéregyéniségek, akik felrázták az engedetlen többséget az elnyomók ellen, ilyenkor törtek ki a forradalmak, szabadságharcok, legtöbbjüket leverték. 

A múlt század egyik sikeres megmozdulása kétségtelenül Gandhi harca volt, aki fegyver és vér nélkül elkergette a briteket országából. Jelmondata volt, hogy ha változtatni akarsz a világon, akkor Te magad legyél a változás, amit a világon elképzelsz. Különben az erőszak nélküli ellenállást tartotta csak sikeresnek, és úgy képzelte, hogy az igazságosság, a türelem, a szeretet olyan erények, melyekkel mindent el lehet érni. Mai értelmezésben ez utópisztikus, naiv és reménytelen, de akkor, a hinduknak sikerült a békés harcot megnyerni, és 1947-ben India elnyerte függetlenségét, az angolok haza mentek.

Jó volna Gandhitól tanulni. Ő hitt egy univerzális istentisztelő vallásban, hiszen a nagy vallások mindegyike lényegében ugyanazt tanítja, a szeretetet, az alázatosságot, a tisztességet, és ennek ellenére nem az együttműködést, hanem a gyűlölködést és az egymás legyőzésének igyekezetét láttuk az utóbbi évszázadokban.

A ma embere már nem a régi, erről sok szó hangzott el, és keressük a magyarázatot. Beszélünk posztmodern, fogyasztói, és digitális társadalomról, bíráljuk a jelenlegi helyzetet, és találgatjuk, hogy mit hozhat a jövő, de megoldásokat még a nagyon rossz jelenre sem találunk.

Ha visszaugrok a vallásos gondolkodáshoz, akkor pünkösd szent lelkére hivatkozva azt merném állítani – és ez egy gyakorlati megoldás lehetne –, hogy foglalkozzunk végre az emberrel, mint a természet egyik legsikeresebb, és legcsodásabb alkotásával, azzal az emberrel, aki test és lélek, agya van, amivel gondolkodik, de lélek nélkül csak gépember, és már nincs köze teremtőjéhez, legyen az Isten, vagy a természet.

Ha ez sikerülne, ha az emberi gondolkodást végre visszaterelnénk egy szakrális, és nem csak tisztán materiális gondolkodásra, akkor világunk menetét ismét a Jó irányba terelhetnénk.

A gondolatot folytatom.