Afganisztán törzsek, nemzetek és hadurak között

Hogyan omolhatott össze kártyavárként napok alatt az a rendszer, amit az amerikaiak 20 év alatt építettek fel jelentős ráfordítással? A történtek sokkoló meglepetésként érték az amerikai és európai politikai és katonai vezetőket, senki sem számított ilyesmire.

Holott Afganisztán jellegzetessége éppenséggel a megosztottság, az egymással való szembenállás, az összefogás elutasítása, általános erőszak és mindent átható korrupció mellett. Mondhatni, minden időben és minden szinten.

Afganisztánban csak egyvalami biztos, a népességrobbanás. 1979-ben, a szovjet invázió idején 15 millióra becsülték az ország lakosságát, manapság pedig 35-40 millióra. Pontos számról szó sem lehet négy évtized háború után, mely során milliók vesztették életüket, további milliók pedig külföldre menekültek. A roppant magas szaporulat révén azonban a lakosság ezen veszteségek ellenére is megduplázódott, sőt, talán meg is triplázódott.

Az államalkotónak tekinthető pastuk a lakosság mintegy 40%-t teszik ki. Eredetileg az afgán elnevezés kizárólag rájuk vonatkozott, csak később terjedt ki az ország valamennyi lakosára. Afganisztán 18. századi létrejötte óta mindig is az iráni eredetű, törzsi szerkezetű, szunnita muszlim, roppant harcias pastuk uralták az országot, legtöbbször a többi nemzetiség fölött zsarnokoskodva. Nyelvűk a perzsa nyelv távoli rokona, kb. úgy, mint a román és a spanyol. Az ország keleti, déli és nyugati részén élnek, hagyományos központjuk az ország második legnagyobb városa, Kandahar. Jóllehet Afganisztán legnépesebb és leghatalmasabb népe, a szomszédos Pakisztánban kb. háromszor több pastu él, mint az afgán anyaországban.

A legtisztább perzsa nyelvet beszélő tadzsikok a lakosság kb. 30%-t teszik ki, s hagyományosan a pastuk nagy riválisai. Afganisztánban gyakran perzsának is nevezik őket, csupán szunnita muszlim vallásuk különbözteti meg őket a szomszédos Irán síita muszlim államalkotó többségétől. A tadzsikok Afganisztán talán legfejlettebb nemzetisége, a törzsi szerkezet nem jellemző társadalmukra, a legtöbb városlakó közülük kerül ki. Kabul fővároson kívül az ország harmadik (Herat) és negyedik (Mazar-i-Sharif) városokban a lakosság többségét teszik ki. Az ország északi és nyugati részein élnek. Kevésbé harciasak, mint nagy riválisaik, viszont sokkal harciasabbak, mint a szomszédos anyaországban, a Szovjetunió felbomlása nyomán 1991-ben függetlenné vált Tadzsikisztánban élő nemzettársaik. Amúgy Afganisztánban kb. kétszer annyi tadzsik él, mint az anyaországban.

A türk eredetű üzbégek a lakosság mintegy 10%-t teszik ki. Afganisztán északi részein élnek, anyaországuk szomszédságában. Többnyire falvakban élnek, szunnita muszlimok és a törzsi berendezkedés dominál körükben. A pastuknál kevésbé, anyaországi nemzettársaikhoz képest viszont jelentősen harciasabbak.

Dzsingisz Kán utódjai, az egyértelműen mongoloid megjelenésű, síita muszlim, törzsi szervezetű, perzsa nyelvű hazarák a lakosság kb. 10%-t teszik ki. Afganisztán közepén élnek, s az ország mostoháinak tekinthetők, minden más nemzet üldözi, kirekeszti, lenézi őket, a társadalmi ranglétra legaljára taszítja. A négy jelentősebb nemzeten kívül kisebbek is élnek Afganisztánban (ajmakok, beludzsok, brahujok, türkmének, nurisztániak stb.), melyek együttesen a lakosság maradék kb. 10%-t tehetik ki.

Az országnak két hivatalos nyelve van, a pastu és a perzsa. Előbbit a lakosság maximum fele beszéli (magukon a pastukon kívül kevesen ismerik), utóbbit viszont legalább háromnegyede. Akárcsak a muszlim világ legtöbb részén, Afganisztánban is a perzsa a műveltség, a kifinomultság és az interetnikai kommunikáció hagyományos nyelve, a többi nép körében igen elterjedt, a pastu felső és középrétegek körében is. A városokban – a pastu Kandahar kivételével – szinte mindenütt a perzsa a domináns nyelv.

A nemzeti és nyelvi tarkaság közös nevezőre hozása már eleve problematikus egy fejletlen, közlekedési infrastruktúrát nélkülöző országban, a belső ellentétek azonban fokozzák a problémát. Különösképpen a legvadabbnak tekintett pastu törzsek közötti viszályok jelentősek. A pastu dominálta kommunista párton belül a törzsi alapú frakciók jelentős időt és energiát fordítottak az egymás elleni véres leszámolásokra 1978 és 1992 között, gyakran többet, mint a mudzsahedin felkelők elleni háborúra, ami komoly fejfájást okozott a szovjeteknek. Jóllehet mindannyian a szovjetek – és az általuk támogatott kommunista rendszer – ellen harcoltak, a mudzsahedinek ugyanolyan megosztottak voltak, nemzetiségi és törzsi alapon. A pastu ellenállók még a többi pastu ellenállókkal sem igazán fogtak össze következetesen, a tadzsik vagy üzbég mudzsahedinokkal pedig csak ritkán, külső nyomásra fogta össze. A hazarákkal viszont senki sem szövetkezett.

A kommunista rezsim 1992-es bukása után a különböző mudzsahedin csoportok képtelenek voltak megegyezni az ország irányításáról, nyomban egymás torkának estek. „Természetesen” fegyverrel. Amolyan magánhadseregekké váltak, melyeket hadurak irányítottak. Ismét a pastuk – különösen Gulbudin Hekmatyar – bizonyultak a legszélsőségesebbnek, míg a tadzsikok (Iszmail Khan és főleg a szovjetellenes harc nagy hőse, Ahmad Shah Masszud) és az üzbégek (a kommunistáktól a mudzsahedinekhez átpártoló Adbul Rashid Dostam) mérsékeltebbek voltak. A hazarákkal senki sem volt hajlandó szóba állni. A hatalmi koncért 1992-ben indult polgárháborúban porrá lőtték a korábban érintetlen Kabult, melyet addig a szovjetek és szövetségeseik uraltak, a lakosság élete pedig még inkább pokollá vált. Az erre való reakcióként született meg jelentős pakisztáni titkosszolgálati bábáskodással a még szélsőségesebb pastu alakulat, a tálib, mely 1994 és 1998 között szintén fegyverrel győzte le a többi harcoló alakulatot, s terjesztette ki uralmát Afganisztánra. Az üzbég és különösképpen a tadzsik hadurak (és néhány pastu hadúr) azonban folytatta a kizárólag pastu tálibok elleni fegyveres harcot, s csak ekkor, szinte reménytelen helyzetben szövetkeztek a szintén szorítóba került hazara hadurakkal. Mondani sem kell, hogy noha legjelentősebb ellenfeleik saját nemzettársaik, illetve az üzbégek és különösképpen a tadzsikok köréből kerültek ki, 2001 előtt a tálibok mégis Afganisztán hagyományos mostoháit, a hazarákat üldözték a legkegyetlenebbül.

Az üzbég és főleg a tadzsik hadurak jelentősen segítették magánhadseregeikkel a 2001-ben bevonuló amerikaiakat, akik igyekeztek méltó hatalmi szerkezetet felépíteni. A vezető tisztségeket (Hamid Karzai, majd a vasárnap külföldre menekülő Asraf Ghani államelnök) a domináns szerepükhöz mindig is ragaszkodó pastuknak adták, különben békéről álmodni sem lehetett volna. A tadzsikoknak (Abdullah Abdullah kormányfő) is jutottak kisebb szeletek a hatalmi tésztából, az üzbégeknek és – első alkalommal – a hazaráknak pedig még kisebbek. Washington eleinte elnézte, hogy a különböző nemzetiségű hadurak megtartották magánhadseregüket és teljhatalmú despotaként uralták saját területüket, később viszont egyre inkább bevonta őket a kabuli központi kormányzásba, magánhadseregüket pedig beolvasztotta az afgán állami hadseregbe. Talán ennek is köszönhető a gyors összeomlás, a korrupciótól gyötört utóbbi összeomlását követően nem maradt magántartalék, amely felvette volna a harcot a szívós tálibokkal.

A belviszályok ugyanis 2001 után ugyanúgy megmaradtak, az amerikaiak felépítette hatalmi szerkezetet ugyanolyan nemzeti és törzsi belviszályok jellemezték, mint a szovjetek által létrehozottat. Az árulás és szerencselovag-átállás állandó jelenség maradt, akárcsak a szovjet megszállás idején. Akkoriban a szovjetek csodálkoztak, hogy az általuk kiképzett tisztek információkat szivárogtatnak ki a mudzsahedineknek, a katonák korszerű szovjet fegyverzetűkkel együtt átálltak az ellenséghez, a kommunista afgán rendszerre költött szovjet pénzek pedig magánzsebekbe vándoroltak, s a törzsi kötődés felülírta az ideológiát. Manapság az amerikaiak csodálkoznak ugyanazon.