„Ákos bácsi”…

Amikor több mint hat évtizeddel ezelőtt megismertem, nem gondoltam, hogy valaha is bácsi(s) lesz – magamról sem!

Szőke volt – és Szőke Ákos is! Gyors, rendkívül mozgékony, alacsony emberke. Szobatársak voltunk, egy, lehet másfél éven át. Átutazóban néhányszor meglátogatott Aradon. Nem házasodott meg. A 10 éves egyetemi találkozónkon még megjelent. Fénykép tanúskodik róla. A későbbieken, az 50 éves jubileumunkon, már nem, de írt: „lélekben veletek vagyok”.

Elvesztettük. Telefonja „nem élt”, levelünkre nem válaszolt.

Szervezzük a „gyémánt jubileumunkat”. Maximalista vagyok: megkeresem őt is!

Az interneten megtaláltam a „szórványváros” telefonkönyvét.

Az evangélikus parókiát hívtam.

– Beszélhetek magyarul?

– Nem tudok magyar!

Nem, nem ismerik. Hívjam a reformátusokat. Mondtak egy számot. Kicsengett, nem vette fel senki a kagylót.

Kerestem egy „echte” magyar nevet.

Kedves női hang válaszolt, románul.

– A férjem magyar, én sajnos nem beszélem a nyelvet. Miben segíthetek?

Elmondtam, keresek egy idős helybeli urat.

– Nem hallottam ezt a nevet. Talán a férjem. Tessék este hívni.

A férj kolléga: tanár. Balett-tanár!

Nagyon készséges ember válaszolt a hívásomra, magyarul, jó szókinccsel, de erős akcentussal.

– Előttem van az arca, főmérnök volt a helyi vegyi kombinátban. Egy ideje már nem látom a templomban. Igen, Ő az, Ákos bácsi, nagyon öreg.

Nyeltem egyet.

– Ha utána érdeklődik, megköszönöm. Szeretnénk, ha Ákos bácsi ott lenne a 60 éves jubileumunkon. Mikor hívjam újra?

– Majd én telefonálok. A nevét és a telefonszámát kérem.

Már aznap este hívott.

– Ákos bácsi már nem vehet rész a találkozójukon. Az év elején hunyt el. Székelyföldön temették. Itt nem volt senkije.

Nem a rossz hírt, a kedvességét köszöntem meg.

Elképzeltem a „szórványváros” magyarjait – 2002-ben még 523-an voltak –, amint a templom padjaiban „összehajol”-nak. Gondoltam, a nagy múltú Kuun (Kún) kollégiumra (Kuun Kocsárd), még magyarul tanuló diákjaira, Groza Péterre, Aurel Vlaicura, Görög Ferenc történészre, nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredesre, a nyilasok és a Rákosi-rezsim által egyaránt üldözött magyar honvédelmi miniszterre. Groza Péter 1952-ben 50 éves érettségi jubileumukat szervezte. Sikerült megtalálnia kitelepített, nyugdíjától megfosztott, osztálytársát, Nagy Vilmost. Az ő személyes közbenjárására térhetett vissza piliscsabai házába az erdőmunkásként dolgozó exminiszter. Ezt a történetet kolozsvári házigazdám, Görög Ferenc testvére mesélte el. Groza Péter „államelnöki” minőségben az ő nyugdíj ügyét is rendezte. Az iskola mai neve: Aurel Vlaicu Nemzeti Kollégium.

Érthető módon, gondoltam magunkra, egyetemünkre is.

A Bolyai Egyetem 5 éves volt, amikor 1950-ben 75, kutatóvegyészi álmokat kergető, magyar fiatal elkezdte tanulmányait. Négy év után, 1954-ben, 55-en fejeztük be az egyetemet. Öt év múlva, 1959-ben – 55 éves „jubileum” –, a Bolyai önállóságát megszüntették. Bőrmappába fűzött „dokumentumaink” súlya jóval meghaladja az 5 kg-ot, közelít a 10 kg felé.

Ez a IX. találkozónk. Vajon, összejön a X.? Százszázalékos biztonságú nyilvántartásunkban az egykori 55-ök közül 23 élő vegyész szerepel.

Ákos bácsi volt az utolsó, akinek a helyzetét tisztáznom kellett.

Július 19-én eldöntjük, mi legyen a sorsa, hol őrizzék tovább a nem csak számunkra értékes irományokat.

Lesz vita is: mely intézményt tekintsük egyetemünk jogutódjának?

                                                                                                            -n.-f.