Az ukrán konfliktusról

Akit csak egy kicsit is érdekel a nagyvilág, foglalkozik azzal, hogy mi van és mi lesz az ukrán–orosz konfliktusból. .

Az ukrán lázadás kiváltó oka a 2004-es „narancsos forradalom”. Az akkori történések eredménye a mostani lázongás. Ukrajna korrupt és rosszul kormányzott volt azóta, nem tudott gazdasági fejlődést mutatni. Viktor Janukovics első körben az Unióhoz és Oroszországhoz fordult segítségért, hogy az ország lakosságának túlzott terhelése nélkül javítson a helyzeten. Az EU hajlandó lett volna segíteni, de szigorú kitételek mellett, melyek között az is szerepelt, hogy szakítsa meg gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, és engedje szabadon Timosenkót, aki börtönben volt (sikkasztás és hatalommal való visszaélés vádjával).

Janukovics túlzásnak tartotta a követeléseket, és inkább az oroszokkal kötött szerződést. Ez vezetett a 2014-es februári felkeléshez. Janukovics elfogadott egy kétmilliárd dolláros „segélyt” Oroszországtól annak jeléül, hogy a jövőben szeretne szorosabb kapcsolatot ápolni Putyinnal, aki másrészt sürgette a forradalom elnyomását. Pár órával az összeg átutalása után ki is adták a parancsot, hogy vessenek véget a felkelésnek. Sok miniszter ezért Oroszországot okolta a vérengzések miatt.

Egy február 20-i interjúban Aleksandr Musienko (volt ezredes az orosz titkosszolgálatnál) kijelentette: Ukrajna nem képes önálló államként létezni, és kizárólag fegyveres erőkkel lehet leverni a forradalmat. Az USA kritizálta az oroszok viselkedését, és az emberi szabadságjogok tiszteletét kérte.

A forradalmat erőszakkal próbálták elfojtani. Dimitryűij Medvegyev a február 21-i sikertelen próbálkozás után úgy nyilatkozott: Janukovicsnak nem kellene „lábtörlőként” viselkednie. Szergej Markov azonban biztosította Ukrajnát, hogy „minden legális eszközzel igyekszenek meggátolni” a kormányváltást. Közzétettek iratokat, melyekben részletek szerepelnek a rendőrség és katonaság terveiről, illetve arról, hogy orosz tisztek is segítenek a forradalom leverésében, de a Reuters  szerint nem igazolható az okmányok hitelessége.

Janukovicsot eltávolították az ország éléről. Az új kormányt Oroszország nem volt hajlandó elismerni, coup d’état-nak (államcsínynek) nevezte azt. Egyesek szerint ezért volt szükség arra, hogy elfoglalják a Krím-félszigetet, ahol nagyrészt oroszok élnek: nem akarták veszélynek kitenni őket a szélsőséges hatalommal szemben. Egy másik elmélet szerint Oroszország mindössze újjá akar születni, mint katonai hatalom, és stratégiai pozíciót foglalt el. Napjainkban egyre távolabb áll egymástól a két csoport, mert a lázadások kezdtek nemzeti-kulturális árnyalatot felvenni: az egyik oldal ukrán-, a másik oroszpárti.

Oroszország elsődleges céljának tartja ukrajnai honfitársaik védelmét, ahogyan azt Putyin elnök hangsúlyozta. Bár a lelőtt utasszállító esete után fennállna a lehetőség, nem adhatja fel Ukrajnát, mert ezáltal elveszti minden benne hívő szövetséges bizalmát, és a NATO hadereje még közelebb kerülne Moszkvához. Béketárgyalásokat ajánlott hát a két lázadó fél között. 

Az elsődleges ösztön mindazonáltal a nemzeti idealizmus. A tudósok között olyan vita folyt, hogy Oroszország vajon birodalom, vagy nemzetállam lesz? Úgy tűnik, itt van az ideje egy reális válasznak, mert ez az elméleti vita mára aktuális politikai kérdéssé nőtte ki magát.