Fiatalok

Nem irigylem őket. Ebben biztos vagyok. Figyelem, hogyan öltözködnek, hogyan beszélnek. Nem zavar, ha előttem mennek be azon az ajtón, amit magam nyitottam ki. Soha nem fogadom el, ha a villamosban át akarják adni a helyüket.

Látom, másak, mint amilyen a nemzedékem volt hetven-hatvan évvel ezelőtt.

Kétségtelen, ez igaz. Tovább már nem megyek: nem minősítek, nem mondom, hogy mi különbek voltunk.

Nagyon régen egy nyugdíjas, konzervativizmusáról híres, egyetemi tanár lakásában a nyitott ablaknál álltam. Tavasz volt, egy akkor divatos slágert fütyültem. A professzor úr figyelmeztetése okán füttyös kedvem hirtelen kimúlt.

– Na, na! Na, na!

Azt hiszem, a nagyobb nyomaték kedvéért, a mutató ujját is felemelte.

Majd elsüllyedtem szégyenemben. Pedig csak tavasz volt, dehogy akartam én illetlenül viselkedni.

Valójában a professzor úr kedvelt. Néha el is beszélgetett velem.

Ennek ellenére, meg lehetett rólam a véleménye.