Forradalmárok

December végén, az 1989-es rendszerváltás évfordulója táján – akárcsak június közepén – felbolydulnak a kedélyek. A forradalmárok dühösek. Csakhogy más-más okok miatt.

Egyesek közülük a kormány előtt tüntetnek anyagi juttatásaik megnyirbálása ellen. Vajon azok, akik 1989-ben az utcán harcoltak életüket kockáztatva, anyagi kiváltságokért tették volna? Hiszen a forradalmár fogalma olyan embert jelent, aki eszméért, közérdekű ügyekért, mások érdekében vállal önkéntes áldozatot és az égvilágon semmilyen anyagi ellenszolgáltatást nem remél cserében. 1989 igazi harcosai nálunk is így viselkednek, de hát Iliescu idején bőkezűen adományoztak forradalmári bizonyítványokat olyanoknak is, kiknek állítólagos hőstetteik színhelyén ’89 decemberében semmilyen forradalomra emlékeztető megmozdulás sem volt, rosszabb esetekben pedig a barikád másik oldalán álltak. Ezáltal a forradalmár fogalma is erősen degradálódott. Most éppen eme „forradalmár”-kategória tiltakozik, mert a kormány az anyagi juttatást a sebesültekre, illetve a halottak utódaira szándékszik szűkíteni.

Vannak azonban olyan forradalmárok, akik másért dühösek, képviselőjük egyenesen gyilkosnak nevezte Iliescut a parlament megemlékező ülésén. Őket nem az anyagiak dühítik fel, hanem az, hogy 22 év után sem tudni, ki felelős a Ceauşescu-rezsim bukása utáni közel 1000 halottért. Bármennyire zavarja is ez Iliescut és holdudvarát, a sajtó és a történészek oknyomozása, amíg erre nem derül fény, amíg továbbra sem tudni hová tűntek a híres „terroristák”, amíg nem tudni, kinek a parancsából lőttek december 22. után, addig a valós forradalmárok dühösek lesznek, különféle spekulációk és vádak fognak elhangzani a továbbiakban is. Olyanok is, melyek szerint a PSD tiszteletbeli elnöke kezéhez vér tapad. Főleg, hogy később, Marosvásárhelyen véres etnikai összecsapás történt, amolyan főpróba a későbbi bányászjárásra. Ezekre sem derült fény, ezekért sem vontak felelősségre senkit.

Ezek után az igazi forradalmárok dühe aligha indokolatlan.