Globus

Ha közvélemény-kutatást végezne ma valamelyik szociológiai intézményünk azzal kapcsolatban, hogy kedden milyen napot ünnepelt, pontosabban fogalmazva: tartott a világ, sovány eredményt mutathatna fel.

Gyanúnk szerint kevesen válaszolnák, hogy április 22. a Föld napja, vagy ENSZ-szerűen értelmezve, Földanyánk nemzetközi napja.

A sajtónak, írottnak és elektronikusnak egyaránt nem volt miről beszámolnia, a hírügynökségek még a külföldi eseményekre se figyeltek fel, erős zöld pártunk, szavát hallató zöld mozgalmunk sincs, az állami intézmények napi tűzoltásokkal foglalkoznak, a politikai pártok pedig saját túlélésükkel.

Ami igaz, igaz: Ponta miniszteri és magas rangú kíséretével a természet nem éppen lágy ölén, gumicsizmával csónakba szállva vizsgálhatta az árvíz romboló hatását, s győződhetett meg arról is, hogy a hasonló katasztrófákat nemcsak a vak erők okozzák, hanem az ember gondatlansága, természetrombolása, s hogy ideje lenne az államnak már távlatilag gondolkodnia és cselekednie természeti kincseink tartós megvédése érdekében.

Ahogy ezt másutt már felismerték.

Az az ország, amely tönkreteszi saját földjét, tönkremegy – mondta, bizony, már elég régen, Franklin Roosevelt, s nem lehet véletlen, hogy a Föld napja mozgalom, amely már 175 országra kiterjed, éppen az Egyesült Államokból indult.

S az sem lehet véletlen, hogy a Föld védelmének mozgalmát nem hatalomra törő zöld pártok, nem is szobatudós akadémikusok kezdeményezték, hanem egy amerikai diák, akinek 1970-ben sok millió polgártársát sikerült mozgósítania a természet megvédése érdekében, ami után az Egyesült Államokban szigorú természetvédelmi törvények meghozatalára kényszerítette a tömegek nyomása a Kongresszust.

Maga a mozgalom 1990-ben vált világmozgalommá.

Földünk, s az emberiség jövőjéről pesszimista és mérsékelten optimista vélemények sora fogalmazódott meg, az alábbi félelmetes sorok egy ismert svéd írónőtől származnak: „Mi, emberek, mazsolák vagyunk még, újoncok a fajok között, még a százlábú is leelőz minket. De ha azt vesszük, milyen sebességgel irtjuk a többi fajt, jobban vigyázhattak volna. Ha van eszük, felfalnak minket, mihelyst lejöttünk a fáról”.

Hozzánk közelebb áll Szentgyörgyi Albert ötödik imája:

„Mi kiássuk a kincseket, hogy azokat eltékozoljuk,Belőlük a pusztítás félelmetes eszközeit faragjuk,Hogy azokkal leromboljuk, mit más ember épít,Míg azok ellenem nem fordulnak és elpusztítanak engem,és gyermekeim.

Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban,Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját,Hogy ez a mi bolygónk a békesség, a bőség,A boldogság és szépség biztos otthona lehessen.”