Kampánymagyar

Nem hiszek a néphülyítésben.

Meggyőződésem, hogy minden felnőttnek megvan a magához való józan paraszti esze, és ha döntéshelyzetbe kerül, akkor tudja, hogy mi áll reményeihez legközelebb.

Három évtizede látom, hogy az élőhelyünk mindennapjait adólejeinkből alakítgatók mindig szerveznek valami figyelemelterelőt, ha nincs megoldásuk a nyomasztó gondokra.

Az átkosban havonta, kéthavonta volt egy-egy bukaresti csődület, amelyek között olykor kiszállt a vezír egy-egy kukorica vagy búzaföldre, vagy elment egy-egy frissen felmosott és festett, eladhatatlan portékát gyártó helyre, hogy utána az újságok tollnokai a világszínvonal megtervezéséről vagy a nyugatiak által megközelíthetetlen terméshozamokról cikkezzenek.

Napjainkban sincs ez másként. De a csábítás sokkal nagyobb és szerteágazóbb.

A népámításra rárakódik a pénzimádat, a disznófejű Nagyúr csábítása, amely már Adyt is reménytelenül sanyargatta.

2012. áprilisának elején teszik le a választásokon induló romániai pártok a jelöltjeik neveit tartalmazó lajstromokat. A nyüzsgés már megkezdődött.

A nagyok kongresszusokkal, elnökválasztásokkal hangolnak.

A romániai magyaroknak is jut belőlük.

Az 1989 karácsonyán kihajtott, már akkor négyszögesített tulipán Déva várát építve Kelement talált magának.

Az induláskor nagy volt a lelkesedés, és szinte minden magyar a tulipánra pecsételt.

Hittük, hogy jobb lesz, és végre a közülünk választottakkal az élen kiegyenesedve jobbra fordul sorsunk.

Huszonegy év után láthatjuk, hogy reményeink nem teljesültek. Olykor az az érzésünk, hogy fikarcnyit sem haladtunk az álmodott úton.

Közösségi összezárás helyett bezárkózunk, magunkba roskadva morzsolgatjuk egyre apróbb búzaszemeinket, zöldség és gyümölcstermesztés helyett pedig a Nagyúr boltjaiban vásároljuk a spenótot és az avokádót.

Nekünk még azt mondták szüleink, hogy tanulj gyermek, legyen belőled valaki, ne kelljen annyit gürcölnöd, mint nekem.

Ma arról ír az újság, hogy a gyermekek a betonkalitka kulcsával a nyakukban lődörögnek az utcán, iskola helyett vendéglőkben töltik a délelőttjeiket, tanulás helyett hajnalig verik a számítógép billentyűzetét, hogy minél több képernyőre festett szörnyet, álkatonát öljenek halomra. Közben a szülők éhbérért melltartópántot varnak, autókormány-kereket vesznek ki az automatából, majd hullafáradtan átalusszák a csomagolt uzsonna helyett pénzzel feltarisznyázott, ízes-színes műeledelt evő egykéjük éjszakai tévézését, aki van, hogy reggel föl sem ébred, így az iskolába el se megy.

Ilyen körülmények között kell, hogy az elöljáróságot fölvállalók hihető jövőt fölvázolva reményt sugározzanak.

Vannak, akik vállalják, és uniós – tehát nem saját – pénzből épített járdákkal, parkokkal ámítanak.

Mások az új oktatási törvény ál jótéteményeit szajkózzák, de annak lényegéről szót sem ejtenek. Ez a törvény ugyanis a helyi pártkatonákra bízza iskoláink sorsát, miközben azok működési feltételeibe a helyi közösség azért sem szólhat bele, mert a kormány nem hagy nekik annyi pénzt, amennyiből megtehetnék. Mindezt – minden romániai magyar közérzetét javítandó – az örökös pártelnök, helyettes miniszterelnök, Markó Béla vezényli. Ha a romániai magyar oktatásért székfényezők továbbra sem a cselekvést részesítik előnybe, akkor tíz év múlva már csak Aradon lesz magyar oktatás, főgimnáziumi besorolású, amely az ötvenes évek Magyar Vegyesének vagy a hatvanas-hetvenes évek Hármasának már árnyékába se lép.

Naponta halljuk, olvassuk a romániai magyar jogászból lett egészségügyi miniszter érdemeit, aki jövőre úgy fog kiszállni székéből, hogy az élet forgatagában a rendszere ellátására szorulók hozzátartozóitól csak szidás, és pénztárca-ürítés a része.

Környezetvédelmi miniszterünket a hajdan kukoricacsövekért bezártak ihlethették, amikor börtönt ígért a nagyok által letarolt fenyvesek fatolvajainak. Közben gőzerővel készíti elő a verespataki aranykitermelést.

Mindeközben Kelemen Hunor nem jut be Orbán Viktorhoz, már nem siet találkozni Tőkés Lászlóval, de a polgári pártos polgármester visszakapta hivatalát, bár pártjuk kongresszusát megfúrta egy tulipános vállalkozó, és fogynak a romániai magyaroknak járó bukaresti lejek az RMDSZ-kasszából.

Mert nekik mi már csak kampánymagyaroknak kellünk, és vagyunk.

Nagy István