Képernyőn

Az egyik országos romániai napilap a héten kimutatást közölt arról, hogy a vezető hazai politikusok – a kormány első embere, a szenátus vezetője (mindkettő az országot irányító pártkoalíció társelnöke) és az államfő – hányszor és mennyit szerepeltek a tévéműsorokban a jelenlegi országvezetés első száz napjában.

Nem új az ötlet, még nálunk sem, a hazainál jóval régebbi („konszolidált”) demokráciákban pedig mondhatni mindennaposak a hasonló kimutatások. Rég felfedezték ugyanis, hogy a politikai információk legfőbb forrása a média – a nyomtatott sajtó, a rádió, a televízió, amelyek közül az utóbbi mutatkozik a döntő többség legfőbb hírforrásának –, a médiában való szereplés ennek következtében alapvető fontosságú a politikusok számára. Egyrészt azért, mert

„forog a nevük”, másrészt mert így kifejthetik, népszerűsíthetik elgondolásaikat.

A médiaszereplés fontosságáról hadd mondjak el egy anekdotát.

Több mint száz éve egy kiváló magyar író karcolatában szerepelt egy, a versenypályán lovakat futtató neves arisztokrata, aki a futamok után, végigböngészve az újságokat, csak akkor volt elégedett, ha lova az első vagy utolsó helyen – tehát semmiképpen sem a középmezőnyben – végzett, ugyanis az olvasó, szerinte, ezekre figyel fel. Ha utolsó is lett, a nevét megjegyzik, és ez az igazán fontos.

Lám, nemigen vannak új dolgok a világban; amiket annak hiszünk, azokat régesrég „feltalálták”, csak koronként más köntösbe öltöztették.

Visszatérve kiinduló témánkra: az újság szerint a tévében szereplés sorrendje Antonescu, Ponta és Băsescu. A sor elején álló azt mondta székfoglaló beszédében: elképzelései szerint a parlament lesz a politikai élet központja.

Ezzel szemben kiderült: a televízióadók (Romániában öt országos hírtelevízió működik) lettek azzá, azokon keresztül „üzengetnek” a poltikusok egymásnak, ami nem normális. Egy demokratikus államban a sajtó nagyhatalom: fölemelhet vagy lesújthat, bírálja és kommentálja a politikai döntéseket, sőt műsoraival irányt mutat arra vonatkozólag, hogy miként ítélje a közvélemény elfogadhatónak vagy elfogadhatatlannak a politikum döntéseit. Befolyásolhatja, „ellenőrzi”, de nem „csinálja” a politikát.

Persze csak ott, ahol a média – legalább viszonylagosan – szabad. Különben nincs miről beszélnünk.