Kinek rosszabb?

Magyarországi pedagógusoknak tartottam továbbképzést egy határ menti faluban. Az iskola egy kastély épületében van, majd húszhektáros területen, saját gazdasággal, rengeteg géppel. Három napig dolgoztunk együtt, de más nem volt a kollégák részéről, csak panasz: semmi nem érdekli a tanulókat, nincs fegyelem, nem szeretnek dolgozni, sok a viselkedésproblémás gyerek, rengeteg az elrettentő példa. Közben gyönyörű park veszi körbe a tanintézményt. Az iskolában fúrtak-faragtak. Mindenhol rend és tisztaság volt, kellemes környezet.

Az igazgató megmutatta a földeket, istállókat. Elmondta, hogy képesek megtermelni és pályázatokból kigazdálkodni a hatalmas épület fenntartásához szükséges költségeket, de a kollégák hozzáállásán nem tud változtatni. A siránkozás, elégedetlenkedés bomlasztó erejével nem tud mit kezdeni. Kért, hogy találjunk ki valami kedvjavító képzést. Mosolyogtam a felkérésen, de láttam, komolyan gondolja.

Áldd meg jó kedvvel, mert bőség van körülötte! De nem látják.

Eszembe jutott, mi lenne, ha csereprogramot ajánlanék fel (mások már megtették előttem). Mondjuk azokban a Temes megyei iskolákban, ahol épp, hogy van tíz gyerek, akik alig beszélnek magyarul, s hogy a tanév beinduljon, ahhoz sokat talpal az ott tanító kolléga.

Mesélek szünetben a mi helyzetünkről. Nem értik. Valami megmagyarázhatatlan romantikával beszélnek rólunk. A romlatlanság, tisztesség, szorgalom mintapéldányainak képzelnek, akik még mindig népviseletben járunk templomba, és kézzel dagasztjuk a kenyeret.

Sokszor érzem, nem vesznek komolyan. A példáimra megkapom, hogy náluk az sokkal rosszabb, azt én nem tudhatom. Valóban nem tudom. Igazából elképzelni sem vagyok képes, milyen többségi helyzetben élni. Olyan helyen, ahol nem vita tárgya, hogy az iskola, település, utca neve kikerüljön-e magyarul is; ahol nem kell háztól házig járni, hogy magyar iskolába adják a gyereket; ahol szorgalmat követelhet a magyartanár, mert nem kell attól tartania, hogy miatta viszik el a diákot román iskolába.

Hazafelé lassan vezetek, hogy láthassam a rendezett falvakat. Megállok ebédelni: a vendéglőben minden kétnyelvű, a pincér is jól beszél románul. Közben zsong bennem a háromnapi panaszáradat. Aztán itthon a román szomszéd segít bevinni a csomagomat, közben viccet mesél és vidáman tájékoztat arról, mi történt, míg nem voltam itthon. És én nem tudom eldönteni: kinek rosszabb.

Magyari Sára