Köszönet szívből, mindenért

Maszkban kezdődött. Távolságtartással. Egy öt évvel ezelőtti szeptemberben, amikor apró kezecskéket engedtünk el zord körülmények között legelső iskolanapjukon. Amikor a világjárvány miatt kötelezővé tett maszk mögött nem láttuk a könnyeiket, de szemükben ott volt a kétségbeesés, amikor visszanéztek ránk az iskola ajtajából, ahová egymás után bandukoltak befele a tanító néni után. A covid idején az iskolában nem volt szabad megölelni őket, de tudtuk – és anyai szívünkkel ebben bíztunk –, hogy a tanító néni megszegi e szabályt, és vigasztaló szavakat, ölelést nyújt annak, akinek erre szüksége van.

Mindez a tegnap történt. Azóta eltelt öt év, a gyermekek a szemünk előtt nőttek, fejlődtek, okosodtak, és a tanító néni idegrendszere ezzel egyenes arányban egyre komolyabb igénybevételnek volt kitéve. De mindenki túlélte, és biztos vagyok benne, hogy egy pedagógus idegrendszere képes 4–5 évente regenerálódni.

Most meg kellene köszönni mindent, de a szó itt nem elég. Amikor valakire rábízod a gyereked, amíg kicsi, ott hatalmas a bizalom. Amikor nyugodt lélekkel engeded el a kezét az iskola kapujánál, mert tudod, hogy odabent van, aki megfogja. Amikor nap mint nap szembesülsz a fejlődéssel, amikor látod, hogy gyermeked egyre ügyesebb, egyre önállóbb, egyre talpraesettebb, azt nem csak magadnak kell megköszönnöd.

Amikor észreveszed, hogy nem csak írni és számolni tudnak, hanem tudják, hogyan legyenek jó társak, hogyan hallgassanak meg másokat, hogyan kérjenek bocsánatot, és hogyan álljanak fel, ha elesnek, vagy hogyan segítsenek másoknak felállni, ha elesnek. Ezek a leckék sokkal tovább élnek bennük, mint bármelyik tanóra anyaga.

Amikor gyermeked egy-egy mondata mögött a pedagógust hallod visszhangzani. Egy gondolat, egy biztatás, egy mondat, amit ő ültetett el, és ami ott marad a gyermekben örökre.

Az igazi pedagógus türelme sem végtelen, de valahogy sosem fogy el. Mint a napsugár reggelente: lehetett borús idő tegnap, ma mégis újra melegít, újra világít. 

Minden beírás a füzetbe, minden aláhúzott szó, minden dicséret, minden szelíd figyelmeztetés vagy hangos szó egy-egy lépcsőfok volt. Az elmúlt öt év egy közös történet, hiszen egy szálat mindenki (diák, tanító, szülő) a saját kezével szőtt bele, de az eredmény egyetlen, közös szövet lett – tele emlékekkel, tanulással, nevetéssel és fejlődéssel.

Egy dolog biztos: amit a tanító nénitől vagy bácsitól az első iskolai években kapnak, az velük marad, és nem lehet eléggé megköszönni. 

Én most mégis azt mondom: köszönet szívből, mindenért!