Megbékélés

E hét közepén szerbiai látogatásán a magyar és az őt elkísérő szerb államfő Csúrogon fejet hajtott a második világháború idején – és után – ártatlanul kivégzett szerb és magyar áldozatok előtt, s a két elnök kölcsönösen bocsánatot kért az egymás népei ellen elkövetett atrocitásokért.

A magyar köztársasági elnök így fogalmazott: hetven évet vártunk e pillanatra.

Van mit békévé oldania az emlékezésnek.

A történelmet csak felületesen ismerők is tudhatják, miért esedékes (már rég az lett volna) a kölcsönös bocsánatkérés.

Az 1941-ben az ismét Magyarországhoz került Bácskában 1942 januárjában partizánvadászat közben egy sor helységben, köztük Újvidéken több ezer embert – főleg szerbet, zsidót – végeztek ki, lőttek agyon az utcán, vagy géppuskáztak a jeges Dunába. Az áldozatok számát különböző források 3300–3800 közé teszik.

Kovács András megrázó, Cseres Tibor regénye nyomán készült filmje, a Hideg napok révén a magyarok, az irodalom és film szintjén legalábbis, szembenéztek önmagukkal e tekintetben. Szerb (jugoszláv) részről mindeddig nem tudok ilyen kísérletről.

Tito partizánjai aztán kamatostul adták vissza a kölcsönt: a háború végén ártatlan magyarok tízezrein álltak bosszút. Csúrogon a még teljesen be sem fejezett emlékmű sok ezer áldozatot szimbolizál. S ha jobban megnézzük, a szerb–magyar viszonyban az említett epizódokon kívül még több olyan fejezet is van, amely szembeállította a két országot egymással.

Hetven évet kellett valóban várni, hogy végre mindkét részről kimondják: elítélik és sajnálják azt, ami történt, s hogy ilyesminek soha, sehol nem szabad többé előfordulnia.

Balgaság lenne azt hinni, hogy a történelmileg nevezett megbékélés egy csapásra megold minden, a két nép közötti problémát. De egy, és nagyon fontos lépés ebben az irányban, és mindenképpen, a szerb elnököt idézve: a közös jelen és jövő iránti civilizált felfogást és felelősséget fejezi ki.

Tudjuk, hogy a megbékélés, ha túl sokat kell várni rá, talán még inkább: nehéz, nem is megy egyik napról a másikra. Megbocsátani könnyebb, mint feledni. 

Az élhető jövőnek azonban nincs más útja sehol Európában – és benne a sokat szenvedett, a szomszédos országokat sokszor egymásnak feszítő Kelet- és Közép-Európában – mint a megbékélés.