Memória

Különösebben soha sem szerettem a júniust. Nem ujjongtam, nem kiáltottam „… pusztuljatok bilincses iskolák.” De a június nem közömbös hónap számomra. Váradi alma materemnek mindig volt hozzám üzenete. És van még ma is. Ilyenkor júniusban az erősebben hallatszik.

Ha csak tehetem, el is látogatok a körös-parti városba.

Igaz, egyre ritkábban.

Miért?

Azok az utcák, amelyek hajdan kurjantásainktól voltak hangosak, ma már idegenként fogadnak.

A régi barátok?

Szerteszét, vagy már sehol.

A szerencsésebbek, a még mindig „vidám fickók” is csak nehezen mozdulnak ki otthonaikból. Levelezünk, telefonon tartjuk a kapcsolatot. A váradi utcák nemigen tartogatnak „meglepetést”, nem hozzák elém a régi arcokat, a valamikori hangulatot.

Így gondoltam.

És jött az igazi sokkhatás.

Nálam fejjel magasabb, korombeli, ismeretlen férfi állt meg előttem. Széles mosollyal, valós vagy csak tettetett örömmel üdvözölt.

– Téged se láttalak hetven év óta. Bár alaposan megváltoztál, azért megismertelek.

Tanácstalanul néztem rá, szélhámosságra gyanakodtam.

– Csillagváros, Liszt Ferenc utcai népiskola, 1940–1942…

Ez stimmelt, de nem mozgatta meg emlékezetemet.

– Na! Nem emlékszel rám? Az apám kályhás volt, a kézimunka órákra én vittem az agyagot. Ti a Varga kályhásék mellett laktatok. Floruţa Nelu volt a barátod, a nővére, Anişoara pedig a nagy szerelmed.

Én is mosolyogtam. Szélhámosságról szó sem lehet, de az egykori osztálytársra nem emlékeztem. Szégyelltem magamat.

– Én jól emlékszem rád. Már akkor kitűnően fociztál.

Álljunk csak meg. Ha azt mondja, hogy már akkor nagyon szerettem a labdát, akkor minden rendben, igazat állít, de hogy Csillagvárosban a Szálka-dombon, az én tudásom valamit is jelentett volna, az bizony több mint túlzás. Ott, ahol Okbárszky Karcsi, Bakucz Gyuri és Laci, a Ráksi testvérek és a labdazsonglőr cigány Kónya (?) Feri voltak az ászok, én a csapatösszeállításnál csak azért „vetettem számba” mert labdatulajdonos voltam.

Így is csak a kapuba állítottak be. Ha „tétmérkőzést” játszottunk, kezembe nyomták a bírói sípot. Igazságérzetemben, tárgyilagosságomban megbíztak, de a hálóőri – valójában nem volt háló a kapukon – felelősséget nem merték rám ruházni.

Különben a nálam sokkal ügyesebb Varga Vilinek is erősen meg kellett küzdenie, ha be akart kerülni a csillagvárosi kölyök-futballcsapatba.

Mindenesetre jólesett, hogy az egykori osztálytárs kiváló labdarúgóként őrzött meg emlékezetében.

– Futballista lettél? Mert tanulni azt nem szerettél, ha jól emlékszem Balogh tanító úr a negyedikben meg is buktatott.

Hát ez az utolsó mondat jelentette számomra az igazi sokkhatást.

Kivel kever össze engem ez az ember?

A nevemet még nem mondta ki, talán nem is emlékszik rá, pedig a váradi lapokban néhányszor előfordultam.

Én sem érdeklődtem a nevét illetően. Fölösleges lett volna.

A kezemet nyújtottam, búcsúzkodtam.

– Csodálatos a memóriád. Most, hogy találkoztam veled, magam is sajnálom, hogy nem a labdarúgást választottam. Lehet, hogy akkor többre vittem volna.

Réhon József