Mi a panasza?

Az orvos legelső kérdése mindig a lényegre irányul. Nem azt kérdezi a rendelőbe belépő pácienstől, hogy mit reggelizett és mit főz ebédre, hanem hogy mi a panasza. A válaszra figyel, arra, amiért eljött a beteg, merthogy nem unalmában vagy jókedvéből tette meg az utat, abban biztos. Már maga az orvosi rendelő folyosója, illetve várószobája sem kellemes társalgó, noha legújabban sok helyen a televíziót is bekapcsolják, hogy kedvébe járjanak a várakozó betegnek. Mégsem szórakozóhely az!

Háziorvosok állítják, hogy a rendelőbe belépők vérnyomása megemelkedik, magasabb értékeket mutat a műszer. Ez annak a jele, hogy izgul a beteg, és az orvosok ezt be is kalkulálják, figyelembe veszik a vizsgálatnál.

Tehát mi a panasz? Ezt kellene pontosan, világosan, lehetőleg röviden megfogalmazni, kerülve a mellébeszélést, a barátok és a szomszédok ide vonatkozó véleményét, meg azt, amit a tévében látott, hallott a beteg, és pontosan ráillik az ő bajára. Mert az orvos nem erre kíváncsi. Azért megtörténhet, hogy türelmesen végighallgatja, de az is, hogy nem. Ez esetben olyan, mint a lópokróc, mondja róla otthon a páciense.

De nem ez a legnagyobb hiba, hanem az, ha nem egyezik a szó. A beteg könnyebben tudná elmondani baját a saját anyanyelvén, úgy, ahogyan érzi, az orvos azonban nem érti. Igyekszik leegyszerűsíteni a tüneteket, miközben a páciens pironkodik a tudatlansága miatt, hisz nem az ő hibája, hogy a szókincséből hiányoznak a megfelelő kifejezések, és így megáll a tudománya. A „doare” egymagában elégtelen. Azt, ami fáj, kizárólag az anyanyelvén tudná pontosan megfogalmazni a gyógyulni akaró ember, főleg, ha idős. Bizalommal fordul az orvoshoz, tiszteli és elismeri a sokéves tanulással megszerzett tudását, mégsem teljes köztük a megértés. Nem véletlen, hogy a magyarlakta vidékeken áldásként tekintenek a magyar orvosra, távolabbról is vonatra ülnek vagy elkocsikáznak hozzá, sőt, nyugdíjas korában is felkeresik, mert értik egymás szavát.

Sokak barátja, gyógyítója a Bárányi orvos házaspár, Ferenc és Ildikó megtapasztalták ennek az igazságát, és nyíltan beszéltek is róla, mert az orvosi hivatásgyakorlás szerves részének tekintették a beteg iránti tiszteletet, bizalmat. Ildikó doktornő tartalmas, szép könyvben is emléket állított a hazai magyar orvosképzésben résztvevő kollégáknak, pályatársaknak (Sokaknak világítottunk). Szerinte a kórlapnak nincs nemzetisége, a műszerek is egyformán észlelik és jelzik a bajt, ellentétben a beteggel, akinek félelmei és fájdalmai vannak. Hadd mondhassa el a maga nyelvén, mert már ettől is könnyebb lesz a lelke.

A sok testi-lelki nyavalyának megannyi tünete, számos változata van. Milyen természetű a fájás? Tompa, lüktető, sajgó, nyilalló? Gyakori a görcsös fájás, az émelygés? A lába hasogat vagy zsibbad, bizsereg? Hogy fogalmazhatná meg ezt pontosan a számára idegen nyelven? A fogorvosi rendelőben nyugodtan elmondhatja, hogy duzzanatot, tályogot érez ínyén, sőt, ha egyszerűen csak kelésnek nevezi a fájdalmas dudort, Matekovits György doktor biztosan érti, mert az ő szakmai szótárába ez is belefér. Csak remélni lehet, hogy tanítványai között is vannak, akik beszélik ezt a nyelvet.

Hozzávetőleges számítás szerint az utóbbi időben tíznél többre tehető azoknak a fiatal orvosoknak a száma, akik Temesvár és környékén magyar családban születtek, és a panaszok egyszerű közlése nem okoz nekik nehézséget. Csakhogy az utóbbi években felszippantotta őket a távolság. Rokonok, barátok orvos gyerekei, iskoláink növendékei távoztak, büszke rájuk a család, büszkék a tanárok, az itt maradt betegek azonban hiányolják őket.

Szóval mi a panaszunk? Többek között az, hogy nagyon megfogyatkoztak, akik értik a szavunkat, és az anyanyelvükön nevelkedők nincs kinek panaszkodjanak a maguk módján...

Sipos Erzsébet