Mi, öregek

Szombaton, a déli órákban mentőautó szirénájának vijjogása törte szilánkokra a Stupilor utca csendjét. Az emberek döbbenten kapták fel a fejüket, hisz a sziréna mindig bajt – betegséget, balesetet – jelez.

A kíváncsibbak kiszaladtak az utcára, mások a lakásban találgatták, mi történt?! Nem kellett sokat találgatni. Gyorsan terjedt a hír, annál is inkább, mert igencsak eltért a megszokottól.

Az utca magánházai mögött emelkedő blokkok egyike előtt pirosló gyümölccsel teli cseresznyefa csalogatta a tekintetet. A tömbházban lakó idős, nyolcvan éven felüli férfi úgy döntött, hogy ő bizony szed a gyümölcsből. Megfelelő, hosszabb létra híján felmászott a fára, bár többen intették, hogy ne kísértse a sorsot, nem való már neki az ilyen attrakció. Nem vette figyelembe a jóindulatú megjegyzéseket. Pár perc múlva már az ágak között egyensúlyozott. Az egyik, két emeletnyi magasan kinyúló gallyra felakasztotta a piros vedret, s hozzáfogott a cseresznye-szürethez. Öreg fa lehetett, legalább 30-40 éves, a karvastagságú ág nem bírta a rá nehezedő súlyt. Egyetlen reccsenéssel letörött, az idős bácsi lezuhant.

A „szüretet” figyelő lakók azonnal riasztották a mentőket, a fájdalmasan nyögő, jajgató férfit hamarosan kórházba szállították.

A veder még vasárnap este is ott piroslott a cseresznyefa tetején, a letört ágról az arra haladó gyerekek és felnőttek szemelgették a mézédes cseresznyét s közben a fejüket csóválva mondogatták: – Nyolcvan éves és fára mászik?! Minek kellett ilyen kockázatos munkába fognia?! Még létrával is veszélyes…

Sajnos, ilyenek vagyunk mi öregek. Nagyon nehezen akarjuk elfogadni, hogy eljárt felettünk az idő, jócskán megcsappant az erőnk, nem vagyunk már sem olyan frissek, sem olyan ügyesek, mint még nem is olyan régen. Nagyon nehéz ezt elfogadni, de még nehezebb segítséget kérni. Ha egyáltalán van kit megkérni! Olyan személyt, aki segít is.