Mindennapi apró ügyeink

A minap véletlen tanúja voltam egy jelenetnek Arad belvárosában: az egyik városi vezető veszekedett – civilizáltan, nyugodt hangon egyébként – egy vállalat munkásaival, akik felbontották az úttest kb. hat négyzetméterét vezetékjavítás miatt, aztán munkájuk befejezésével betonlapot öntöttek az üreg fölé. 

Hogy miért kellett „veszekedni”? Mert a födém úgy 2-3 centivel magasabban volt az út aszfaltszintjénél, ami azt jelenti, hogy az idők folyamán az elhaladó autók tízezrei döccennek meg rajta néhány munkás, vagy a munkavezető figyelmetlensége miatt.

Kicsi hiba, kicsi ügy, persze, a kedves olvasó ennél sokkal nagyobb mulasztások százaival találkozott már. Hát éppen ez az: túl sok van az ilyen, jelentéktelennek tűnő apróságból is – Svájcban vagy Ausztriában nem lenne az! –, amelyek aztán összeadódva sokakban azt a (túlzottan kategorikus) véleményt alakítják ki, hogy itt senki nem törődik semmivel.

Pár napja írtunk az Aradi Polgármesteri Hivatal bejelentéséről, miszerint alkalmazni fogja azt a friss törvényt, amely előírja a tulajdonosoknak (lakótársulásoknak) ingatlanjaik homlokzatának és tetőzetének rendbe hozását. Több ismerősöm is kérdezte azóta: hogy képzeli ezt a polgármester, kinek van erre pénze? A polgármester szerintem úgy, mint a törvényhozó is, hogy ez az elképzelés megvalósítható, és néhány éven belül Arad városa (meg nyilván sok más település) sokkal jobban néz majd ki, a nagyobb civilizáltság jeleit mutatja, aminek a lakosság abszolút többsége biztosan örülne. Ám mindezért nem csak a hatóságoknak, az embereknek maguknak is tenniük kell valamit, anyagi áldozatokat is vállalva – és tudjuk, hogy sokaknak nagyon nehéz, hisz a létfenntartás határán, sőt azon alul mozognak.

Hogy van-e kiút ebből a kutyaszorítóból, majd elválik.

Sok mindenhez azonban nem vagy alig kellene pénz, csak kevés munka és törődés. Mi pénzbe kerülne nem eldobni a járdára a cigarettacsikket és más szemetet, összeszedni a sétáltatott kutya piszkát, kigyomlálni ingatlanunk, garázsunk elől-mellől a gazt, felásni és fűvel bevetni a pár négyzetméteres zöldövezetet, nem összetörni a parkok padjait, festékkel nem bemázolni az épületek falait? Csupán ennyivel is ugorna egyet településeink kinézete – pedig csak töredékét soroltuk fel annak a néhány bagatellnek, amiket lényegében ingyen megcsinálhatnánk. Némi pénzzel és sok törődéssel, persze, jóval többet el lehetne érni. Szigorúbb ellenőrzéssel, a minőségi munka megkövetelésével például azt, hogy a frissen öntött betonlap ne legyen két-három centivel az úttest fölött, egy kanálisfedő ugyanannyival vagy még többel alatta, megoldható lenne, hogy az aradi városközpont számos házán elrejtsék, de legalább kevésbé feltűnőre összefogják a falakon (szó szerint is) lógó féltucatnyi vagy annál több vezetéket, megoldjanak millió más, az igénytelenséget, trehányságot ordítva hirdető apróságot.

 

(Optimista befejezés)

Ma láttam, hogy az írás elején említett betonfedőn dolgoztak, talán rendesen megcsinálják. A baj, hogy nem rendelhető ki minden hasonló hiba elhárításához egy-egy felelős városi vezető…