Népharag emberközelből

Hetedik napja tüntetnek az emberek Déva utcáin. Legtöbbször olyan 150-n voltak, csütörtökön, amikor az egész megyéből feljöttek Dévára a tüntetők, körülbelül 500-an, pénteken viszont az esőben már csak olyan 100 ember volt a téren. 

Felerészben USL-sek, párttagok, helyi és megyei tanácsosok, vagy utóbbi alkalmazottai, felerészben heterogén társaság: néhány nyugdíjas, néhány munkanélküli vagy dühös állami alkalmazott, kevés fiatal, egy pár hajléktalan. Általában „feltúrbózott” állapotban, dühösen kiabálva.

Nagy többségük államfő és kormányfő ellenes, lemondásukat követelve, kisebb részben az egész politikai rendszer ellen szólnak, az országot 22 éve kormányzókat egy kalap – fosztogató tolvajok – alá véve.

Mégis érdekes dolgokkal is találkozni egy hét alatt. Olyanokkal, amilyeneket a tévé képernyőjén, vagy a számítógép monitorán nem lát az ember.

Az egyik dühös vasutas időutazásra hívta az egybegyűlteket, vehemens, ellentmondást nem tűrő hangon az 1989 előtti időket elevenítve fel. Amikor mindenkinek volt munkahelye, a vajdahunyadi kohászat és a zsil-völgyi bányászat gőzerővel működött, Hunyad, pedig az ország harmadik legjelentősebb gazdaságával rendelkezett (Bukarest és Brassó megye után). Mindezt a 89 utáni tolvajok tönkre tették, a vasútnál most is leépítést terveznek, kiabálja a vasutas. Meg is érdemlik, mondja halkan az egyik járókelő, tekintettel a CFR szolgáltatási színvonalára. Még szerencse, hogy halkan mondta, mert a nyugdíjasok – és általában a tüntetők 20-30 fős keménymagja – megtapsolja, mások arcán viszont látni, milyen kínosan hat a nosztalgiázás. Hát a kohászat és bányák gazdasági teljesítménye 89 előtt és után, erről vajon mit szólnának, ha megkérdeznék, mondja egyik újságíró kollégám. Teljesen fölösleges vágja rá egy másik, rögeszmésekkel nincs mit kezdeni.

Máskor néhány fiatal, 18-20 évesek lehetnek, morfondíroznak közel a tüntetőkhöz. „Nem kellene csatlakoznunk a tüntetőkhöz? Ezek még ledöntik Băsescut Bukarestben, mi pedig forradalmárokká vállunk, egy életre elintéztük magunkat (ne-am aranjat) az állam pénzén”, morfondírozzák. Óvatosan szétnéznek a téren, majd rövid idő után mégsem akarnak forradalmárrá válni. Inkább az addig hangosan kiabáló hajléktalan látványos lecsendesülését kommentálják: biztos lejárt a kapott két deci pálinka hatása.

Mi ellen kiabálnak, kérdezi társát más alkalommal egy fiatal? Az elviselhetetlen nyomor ellen, válaszol a másik. Amire az első nyomban kacagásba kezd: alig találtam parkoló helyet a fő utcán.

Tény, hogy a reprezentatívnak aligha tekinthető 1%-os küszöb elérése végig nehéz cél marad. Déva 57 000 lakosából ez 570 embert jelentene. Az oly sokat hangoztatott „kibírhatatlan nyomor” a lakosság 1%-t mégis utcára vinné. A téren viszont 150-en tüntetnek. Kevesen vagyunk, kevesebben mint a … – egy bevásárlóközpont nevét említi az egyik, amúgy visszafogott, nem kiabálós tüntető. Elfog a kíváncsiság, autóba ülők s az említett városszéli bevásárlóközponthoz hajtok. Nehézkesen haladva, hiszen délután nagy a gépkocsiforgalom a város utcáin. Amúgy is ásványvizet, gyümölcsöt és egyebeket kell vásárolnom.

A bevásárlóközpont parkolójában olyan 150-re saccolható a gépkocsik száma. A tőszomszédságában lévő másik óriás-szupermarketben további 50. S hát egy autóval többen is jöhettek, nem feltétlenül csak egyetlen ember. Egyszerű számítás szerint a két bevásárló központban legalább 300 ember van. Hétköznapi emberek. Valószínűleg ilyen sajátos módon tiltakoznak az „elviselhetetlen nyomor” ellen. Cigire rágyújtva néhány percig kíváncsian nézem, amikor kijönnek friss szerzeményeikkel. A bevásárlókocsikban sok az áru, egyesek dugig tele vannak. S ez csak január, sima hétköznap, nem a hétvégi vagy karácsonyi csúcs. Felpakolnak és mennek. Nem törődnek, hogy ki a néphang: ők, vagy a tüntetők.