Nyugati kijózanodás

Ukrajna drámája felébreszti Nyugat-Európát mélységes csipkerózsikaálmából. Végre a nyugati kancelláriák és a közvélemény is kezdi megérteni, hogy Oroszország fenyegetés Európa számára.

Kelet-Európa nemzetei számára, melyek a történelem során többször is saját bőrükön tapasztalták meg az orosz medve ölelését, ez mindig is nyilvánvaló volt. Ismerik az orosz történelem hullámvasúthoz hasonlító ciklusait, tudják, hogy néhány évtizedes gyengeség után Oroszország mindig terjeszkedő nagyhatalomként tér vissza az európai porondra. Attól, hogy a medvének néha kihullnak a fogai, letörnek a körmei, vagy megsebesül, étvágya nem csökken, amikor kinőnek az új fogak és körmök, begyógyulnak a sebek, rögvest vadászni indul. Mindegy, hogy ortodox-nemzeti bundában, mint a cárok idején, vagy a proletár világuralom vörös bundájában, netán másféle lepel alatt, mint most, a medve veszélyes ragadozó marad.

Kelet-Európa népei éppen ezért használták ki Oroszország gyengeségét a kommunizmus összeomlása után, s igyekeztek minél gyorsabban a NATO védőszárnya alá bújni. A kilencvenes években és a kétezres évek elején, amikor a nyugat-európaiak a NATO szükségességét kérdőjelezték meg és az Oroszországgal létesítendő szoros partnerség ábrándjának hódoltak. Nyugaton egyszerűen nem értették, hogy a keleti országok miért igyekeznek olyan kétségbeesetten a NATO-ba, hogy jelképesen szólva majd betörik annak kapuit, amikor Oroszország padlón volt, s sebeit nyalogatta. A nyugat-európaiaknál jóval pragmatikusabb Washingtont is meglepte a kelet-európaiak NATO iránti elkötelezettsége, meg is várakoztatta őket a bejáratnál, komoly reformokat követelve: 1997-ben például csak Magyarországot, Csehországot és Lengyelországot fogadta be, a többieket elutasította, s csak a második körben, 2002-ben válhattak taggá. Ukrajna – és Grúzia – csatlakozását Franciaország és Németország akadályozta meg a 2008-as bukaresti NATO-csúcson.

Nyugaton szintén értetlenül fogadták Lengyelország és a balti országok következetes követelését, hogy a NATO saját területeiken létesítsen komoly katonai bázisokat (vagy helyezze át azokat nyugatról). Párizsban, Berlinben és a legtöbb nyugati fővárosban ezt leginkább a keletiek irracionális orosz-ellenességének tekintették, Oroszország fölösleges provokálásának. Holott 2008-ban az orosz medve már kimutatta foga fehérjét Grúziában, 2014-ben pedig Ukrajnából is leharapott egy részt. A nyugati országok – élen Németországgal – azonban így sem voltak hajlandók teljesíteni Obama kérését, illetve Trump követelését, hogy GDP-jük legalább 2%-t a NATO költségei fedezésére fordítsák. Lengyelországba és a balti államokba csupán kis létszámú, 3-4000-es csapatokat voltak hajlandók ideiglenes jelleggel állomásoztatni, miközben a helyiek állandó jellegű, nagyméretű katonai bázisokat követeltek. Sőt, a nyugatiak csak vérszegény oroszellenes szankciókra voltak hajlandók a Krím elfoglalása és a donbasi megszállás nyomán, s még a civil repülőgép oroszok általi lelövése sem késztette őket keményebb lépésre. Nyugat-Európa legtöbb országa tovább építette gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, fokozta energetikai függőségét – az Északi Áramlat 2 földgázvezeték építéséről például 2015-ben állapodtak meg! Nagy kaliberű nyugat-európai politikusok – élen Németország és Franciaország volt miniszterelnökeivel – pedig orosz állami konszernek magas pozícióiba kerültek! Nyugat abban az illúzióban rángatta magát, hogy Oroszország nem veszélyforrás, hanem potenciális partner, legalábbis gazdasági téren, s az orosz medvét meg lehet szelídíteni, sőt vegetariánussá tenni szorosabb kapcsolatokkal, mit sem törődve a kelet-európaiak vészharang kongatásával.

Még az idei év elején is abban reménykedtek, hogy Putyint szép szóval jobb belátásra lehet téríteni – a francia és német vezetők többször is próbálkoztak ezzel, miközben Washington és London küszöbön álló ukrajnai inváziót emlegetett.

Ukrajna drámája jéghideg-zuhanyként ébresztette fel őket mély csipkerózsika álmukból, lehozta őket az utópia rózsaszín álmaiból a rideg valóságba. Az orosz katonai invázió valósággal sokkolta a nyugati kancelláriákat és a közvéleményt egyaránt. Az utóbbi évek intő jelei és a kelet-európaiak figyelmeztetései ellenére Nyugaton egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy a huszonegyedik században ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Főleg, hogy az invázió költségeit a Nyugat fizette meg közvetve, Oroszország ugyanis fegyverkezésre költötte a Nyugatról származó jelentős energiabevételeket.

Putyin katonai művelete végre kijózanította a nyugatiakat, Berlin pacifista politikája mondhatni, hogy 180 fokos fordulatot vett, a semlegességükre oly büszke Svédország és Finnország lakossága például NATO-pártivá vált. Ukrajna széttörő csontjait látva Nyugaton végre kezdik megérteni mindazt, amit Keleten már rég tudatosult: az orosz medve nem játék.