Orosz történelmi hullámvasút

Hol fent, hol lent – valahogy így lehetne jellemezni az orosz történelem ciklusait. Putyin egyértelműen nagyságra törekszik, csúcsra emelné Oroszországot, Ukrajnai inváziója is ezt célozza.

Az 1849–49-es forradalmak vérbefojtása után Oroszország hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. Ennek tudatában I. Miklós cár katonai hadjáratot indított az orosz cárok mindenkori nagy célja érdekében, a Balkán felszabadítására az oszmán uralom alól és Konstantinápoly megszerzésére az egyetemes ortodox birodalom számára. Jócskán ráfázott, Nagy-Britannia, Franciaország és Szardínia-Piemont (az egységes Olaszország elődje) az Oszmán birodalom oldalára álltak, s legyőzték Oroszországot az 1853 és 1856 közötti Krími háborúban. Oroszország presztízse és önbecsülete romokban hevert, sőt, a további orosz terjeszkedés megakadályozására jött létre 1859-ben jelentős nyugati bábáskodással a modern Románia. II. Sándor cár azonban komoly reformokat hajtott végre, fejlesztette a gazdaságot és a hadsereget, 1861 és 1864 között felszámolta a jobbágyságot. Mindezek nyomán Oroszország megerősödött, 1877–78-ban ismét erőtől duzzadó nagyhatalomként került vissza az európai porondra az oszmánok fölött aratott győzelemmel. Emiatt II. Sándor a Balkánon és odahaza is felszabadító cárként (car oszloboditel) került be a történelembe, számos történész szerint ő volt az utolsó nagy orosz cár.

Néhány évtized múlva ismét fordult a történelem kereke, 1917 februárjában a világháború gyötrelmei nyomán összeomlott a cári rendszer. Oroszország legyengült, hatalmi űr következett be, amit a bolsevikok töltöttek be az októberi puccsal (balos szlogenben: Nagy októberi forradalom). Uralmuk érvényesítése azonban évekig elhúzódott, véres polgárháború nyomán sikerült csak 1920–21-ben. Oroszország egykori hatalma romokban hevert, a birodalom szélén lévő népek éltek a történelmi lehetőséggel: Finnország, Észtország és Lettország kikiáltották függetlenségüket, Litvánia és Lengyelország pedig visszaszerezte azt több mint egy évszázad után, Besszarábia pedig Romániához került. Ukrajna is a függetlenség útjára lépett, de nem volt olyan szerencsés, 1921-re bolsevik uralom alá került.

Az 1920-as években megszilárdult a kommunista hatalom, 1928-tól az ötéves tervek iparosítása és a kollektivizálás révén Sztálin jelentősen megreformálta és megerősítette az immár Szovjetunióra átnevezett birodalmat. Olyannyira, hogy 1939–40-ben visszaszerezte az 1917–20-as összeomlás idején elvesztett területek nagy részét, sőt, 1945-ben fél Európára kiterjesztette uralmát és politikai rendszerét. Sztálin precedens nélküli történelmi csúcsra emelte az orosz/szovjet hatalmat.

A történelmi hullámvasút azonban tovább haladt, 1989–91 között Moszkva birodalma ismét összeomlott, s ismét belső problémák súlya alatt. A reformista Gorbacsov már képtelen volt lavírozni a keményvonalas kommunista, a kommunistaellenes erők és a tagköztársaságok elszakadási vágya között, miközben a birodalom gazdasága összeomlott. Jelcin alatt, a kilencvenes években Oroszország padlón volt, hatalma, presztízse és befolyása romokban hevert.

Putyin azonban megreformálta Oroszországot, működőképes gazdaságot létesített, s mindenekelőtt visszaállította az államhatalmat. Olyannyira, hogy elég erősnek érzi Oroszországot, hogy visszaállítsa történelmi nagyságának ragyogását, vagy legalábbis részben. Ő maga pedig a nagy birodalomépítő vezérek sorai közé szándékozik bekerülni, azok közé, akik felemelték Oroszországot az elődjei okozta válságból.

Putyin céljai azonban jóval mérsékeltebbek, mint szovjet elődjeié. Inkább a cárok birodalma után sóvárog, mintsem a világmegváltó kommunista ideológia fűtötte pártfőtitkárok példájáért. Elsődleges célja az úgynevezett „orosz világ” (russzkij mir) visszaállítása, vagyis a testvérnemzeteknek tekintett Belarusz és főleg Ukrajna – esetleg Kazahsztán északi része – visszatérítése az orosz nagytestvér karjaiba. A stratégiai szempontból fontos elhelyezkedésű balti államok visszaszerzése már nehezebb feladat, mivel azok NATO-tagokká váltak. A Kaukázuson túli országok (Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán) sem tartoznak az orosz világhoz, noha közvetett ellenőrzésűk továbbra is kiemelt szempont. A közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok is hasonló helyzetben vannak, roppant szapora muszlim lakosságúk és gazdasági elmaradottságuk malomkő lenne Moszkva számára, a közvetett ellenőrzés jobbnak tűnik.

Az orosz világ doktrínát még a szovjetellenes orosz emigráció kiemelkedő személyiségei (mindenekelőtt Trubetzkoy herceg) dolgozták ki a két világháború között, s Alexander Szolzsenyicin népszerűsítette hazatérése után Oroszország vezető köreiben. E doktrína szerint Oroszország le kell, hogy mondjon ideológiai alapú birodalmi ambícióiról, az idegen kultúrájú, vallású és életszemléletű nemzetek fölötti uralomról, viszont minden áron meg kell tartani a keleti szláv, ortodox testvérnépek lakta magterületek fölötti uralmat. Utóbbiakat – vagyis elsősorban Beloruszt és Ukrajnát – semmiképpen sem szabad elveszíteni, bármi áron meg kell tartani, akár fegyveres konfliktus árán is.

Bejön-e Putyin számítása? Visszaszerzi-e azt, amit a cárok évszázadok alatt összegyűjtöttek, de elveszett 1991-ben? Netán ráfázik, mint annak idején I. Miklós cár? A komoly belső ellentétek megosztotta Nyugat rendezte sorait, egységbe kovácsolódott az orosz terjeszkedés megállítására, Ukrajna pedig váratlanul erős ellenállást mutat az orosz világba való erőszakos bekebelezés iránt.