Rendelt idő

A minap istentiszteleten vettem részt, ahol egy nő prédikált. Orátori képességeitől elbűvölten hallgattam őt; egyszer csak egy érdekes szószerkezet hallatán felkaptam fejem: mit is jelenthet a mindennapokban az elrendelt, kirendelt idő.

Gyakran mondjuk hétköznapi beszélgetéseink során, hogy bezzeg az én időmben..., időben van valaki, itt van vagy nincs itt valaminek az ideje stb., és olyankor pontosan érezzük és értjük is, hogy milyen jelentéseket kapcsolunk ezekhez a kifejezésekhez. De a rendelt idő – nemcsak vallásos kontextusban – valami sokkal fontosabb, nagyobb dologra vonatkozik.

A rendel igénk jelentése az értelmező szótár alapján kettős: egyrészt arra vonatkozik, hogy valaki megbízást ad valakinek, valahova küld vagy hív valakit; másrészt mintegy előre meghatároz valamit, illetve kijelöl valakit valamire. Jelzős szószerkezetben az idő mellé állítva mintha az előbbi két jelentésegység valami közös egésszé alakulna át...

A templomból hazafelé menet azon gondolkodtam, miért mondjuk azt, hogy ez a bizonyos rendelt idő bekövetkezik vagy elkövetkezik, illetve mit jelent a cselekvő ember fogalma, amely ebben a bizonyos időben képes lesz tenni valamit. Azt tapasztalom, hogy egyre távolabb kerülünk a cselekedni képes ember képétől. Olyan világot hoztunk létre, amely egyre messzebb kerül attól az állapottól, amelyben még képesek vagyunk felismerni a bekövetkező rendelt időt. Sokszor vívódunk magunkban: megoldásokat keresünk éppen aktuális gondjainkra; döntéseket odázunk el, mert félünk a legkisebb konfliktustól is; kilátástalannak érezzük helyzetünket, mert képtelenek vagyunk lezárni dolgokat és továbblépni, vagy csak nem tudunk úrrá lenni elkeseredettségünkön.

A cselekvő ember az igazi ember (mondja a prédikátor), én még azt is hozzátenném, hogy az élő ember maga. Az, aki bár fél, esetleg retteg, de mer változtatni. Olyan személy, aki figyelmes és képes észrevenni, ha megmutatkozik az a bizonyos elrendelt idő, ebben a helyzetben pedig van elég bátorsága és ereje meglépni mindazt, amit ez a pillanat felvillant és ígér. Nehéz dolgok ezek.

Tanárként sokszor tapasztalom, milyen helytelen képet fest a diákság számára a felnőtt létről a mi oktatási rendszerünk: nem fontos a fegyelem (az önfegyelem meg szinte már káros is), sem a kitartás, türelemre pedig egyáltalán nem nevelünk, mint ahogy becsületes munkára és helytállásra sem. A társadalom, amelyben élünk, csak halkan ítéli el mindezt, a nagy része nem szólal fel, vagy észre sem veszi, hogy baj van. Környezetünkben mindennaposak az önző, kicsinyes emberi kapcsolatok...

Ebben a helyzetben hogyan is lennénk képesek a saját életünk kirendelt idejével valamit is kezdeni?! Mert ez az időféleség nem mutatkozik meg túl gyakran: ha szerencsések vagyunk, talán kétszer-háromszor felfedi önmagát. Bár van egy olyan érzésem, hogy sejtosztódással működik: amennyiben felismerünk egy-egy ilyen pillanatot, és abban a helyzetben cselekvő emberré válunk, előkerül még egy és még egy ilyen momentum.

Aztán külön kérdés, hogy ez a kirendelt idő meddig is tart? Egy pillanatig? Talán egy kicsit tovább? Egy biztos: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!

Még adventben arról írtam, hogy várni kell – csendben. Most azt hangsúlyozom, cselekedni kell, ha eljön annak az ideje, amire eddig vártunk.

Az év elején vagyunk, túl a szilveszteri fogadalmakon. Előttünk áll egy új év lehetőségekkel, reményekkel, feladatokkal, félelmekkel. És ez így van jól. Mert tudjuk, bátraké a szerencse...

Magyari Sára