Skizofrénia

Ez az írás nem a labdarugó világbajnokságot értékeli, de részben annak okán született. Érlelték a nemzetközi kupa- és a román–magyar tétmérkőzések, de nemcsak a futballról szól. 

     Nem sok minden maradt meg bennem, miután a labdarúgó világbajnokságot hűségesen végignéztem. Pedig minden mérkőzést láttam, természetesen csak a képernyőn.

    Két gyönyörű gól, a James Rodriguezé és a Van Persie-é; egy végig egyenletesen teljesítő gőzhenger, buldózer, vagy nem is tudom minek nevezzem azt a zseniális labdarugót, akit Arjen Robbennek hívnak (én neki adtam volna a legjobb játékosnak kijáró díjat); vagy négy-öt igazán jó mérkőzés, na meg az, hogy Linneker bonmotja újra beigazolódott: „A labdarúgás egy olyan sportág, ahol 22 ember kerget egy labdát, és a végén a németek győznek”. Ennyi a jóból!  

    A serpenyő másik oldalára lényegesen több jutott. Hihetetlenül rossz bíráskodás, sok unalmas mérkőzés, a szerkezeti és taktikai újítás teljes hiánya, a durva játék – ami már inkább hasonlít a gladiátorok élet-halál harcához, mint a sporthoz. A Neymart kikészítő játékos – akinek még nevét sem vagyok hajlandó leírni – azzal védekezett, hogy tette nem volt szándékos, de ha ő a hazájáért küzd, akkor mindenre képes, nem gondolkozik. A háborúkba valóban így küldték hajdanán a sokszor önként és dalolva is menetelő ágyútöltelékeket, de végül is ez azért mégis csak sport, a felnőttek játéka, nemes vetélkedő. Vagy talán én ragadtam le a régi idők focijánál?! 

     Tegyem még azt is hozzá, hogy minekutána jól kibosszankodtam magam, hogy az M1-en nem nézhettem a közvetítést, úgymond a szerzői jogok miatt, gyorsan átiratkoztam az UPC-re, ahol, becsületükre legyen mondva, végig hagyták a magyarokat közvetíteni. Igaz, ebből nem származott sok örömöm. Az egyébként nagyon tehetséges Gundel Takács Gáborból csak úgy ömlött az információk tömege, ami ugyan jó dolog, de csak akkor, amikor áll a játék vagy szünet van. Egyébként jobban szeretem, ha a képernyőn látható meccset közvetíti.

       Na de én távolról sem akarom a VB mérlegét megvonni, vagy kiértékelni a látottakat. Megtették ezt már az arra hivatottak, és biztos, még hónapokig ez lesz napirenden, mert minden erőszakossága és durvasága ellenére is, még mindig ez a legbékésebb világesemény. Ami miatt én tollat, bocsánat számítógépet ragadtam, az egészen más.

Olvastam, és többször elmondták a közvetítők is, hogy az algériai válogatott 23-as keretéből tizenkilencen a francia bajnokságban játszanak. Ők algériai származásúak, kettős állampolgárok, Franciaországban élnek, sokuk egyáltalán nem is járt Algériában. Így tulajdonképpen ez az algériai válogatott egy kissé a felerősített francia B válogatottnak is tekinthető. Csak a sorsolás szeszélyének köszönhető, hogy nem láthattunk Algéria–Franciaország mérkőzést. Lehetett volna benne egy kis pikantéria.

Habár az analógia nem éppen azonos, mégis a „francia példa” indította el bennem azt a gondolatsort, ami csak egy évtizedekig kisebbségi, majd határon túli sorsban élő erdélyi magyarnak – ebből a szempontból – némileg eltorzult agyában születhetett meg.

     Romániában vagyunk majdnem másfél millióan magyarok, közülünk majd’ félmillió már most kettős állampolgár. Erdélyben nem is olyan régen még voltak olyan labdarúgók, mint Barátki,Bodola, Spielman, Pecsovszky, Boné, Váczi, Bölöni, Gergely, Ráksi,Szatmári Lajos, és még bőven folytathatnám a felsorolást, akikből nemzedékenként bőven kitellett egy-egy válogatott.  

 Sajnos, manapság már egyre ritkább a román élvonalban játszó magyar nemzetiségű labdarúgó. Mindez térben nem, csak időben zavarja kissé groteszk hipotézisemet.

      Arra gondoltam, hogy amilyen nívón ma Magyarországon rúgják a labdát, ha lenne Erdélyben elegendő, a fentebb felsoroltak tudását akár csak megközelítő erdélyi magyar labdarúgó, akkor ők simán beférnének anyaországunk nemzeti tizenegyébe is.

     Így lejátszhatnának egy olyan román–magyar mérkőzést, amelyben Magyarországot a román állampolgársággal is rendelkező magyar nemzetiségű játékosok képviselhetnék. Nem mondom, érdekes premier lenne! Olyan már volt, hogy Románia válogatottjában majdnem mindenki magyar volt: az 1930-as montevideói világbajnokságon hét magyar, a helsinki olimpián a magyar válogatottat megszorongató román válogatottban még mindig öt magyar játszott.

     Azt már kezdtem megszokni, hogy a klubcsapatokban – legyen az akár csak egy közepes hazai – etnikai szempontból teljes a káosz. Ilyenkor az emberből előjön a lokálpatrióta, és mégis csak érzi, kivel kell tartania, de egy olyan magyar–románon például, ahol a magyar csapat fele honosított – Miriuţă-, Nikolics-, Cidibe-, Leonard-szerű – játékosból áll, és a románoké tele van erdélyi magyarral, akkor én kinek szurkoljak?

     Vagy akkor – hadd uralkodjon el rajtam is a megalománia –, ha mindkét ország csapata csupa magyarból állana?

     Még mielőtt sokunkat megfertőzne ez a jószerével csak elképzelt skizofrén állapot, egyezzünk ki abban, hogy legalább ebből a gyönyörű játékból, amit sportnak hívunk, hagyjuk ki a túlfűtött nemzeti érzéseket és koncentráljunk csak a nemes vetélkedésekre. Azért még teli torokkal biztathatjuk a számunkra kedveseket, mert olyan jólesik néha egy-egy győzelem után hallgatni a himnuszt.

      Álom, álom, édes álom, talán egyszer még egy futball VB után is.

Buchwald Péter

.