Szankciók – a világpolitika legújabb fegyvere?

Természetesen ez nem új, ez volt régebben is. Ha az egymással szemben álló, veszekedő, ellenségeskedő nemzetek, államok a fegyveres szembenállás (konfrontáció) veszélyét el akarták kerülni, különböző büntető, megtorló intézkedéseket alkalmaztak, hogy ezzel is gyengítsék, jobb belátásra bírják a másik felet. Ilyen volt pl. Napóleon ún. kontinentális zárlata a britek ellen 1806-ban, melyhez – kényszerűségből – a franciák által megszállt államok is csatlakoztak. Erre persze az angolok azonnal reagáltak, és hasonló ellenintézkedéseket hoztak. A huzavona hosszú évekig tartott, de a britek tengeri blokádja  Napóleon és a franciák ellen sem volt sikeres, hiszen a császár még elgyalogolt a „Grande  Arméé-val” Moszkváig, aztán nemsokára következett Waterloo és a pihenés a szigeteken.

Az ún. politikai szankciókról könyvtárnyi anyag gyűlt össze, a fenti kis példát csak azért említettem, mert az akkori legnagyobb hadserege a világnak (több mint félmillió ember lépte át 1812-ben az orosz határt) sem tudta az oroszokat térdre kényszeríteni. Ők egyszerűen felgyújtották szeretett fővárosukat, fagyoskodva átéhezték a telet, és hagyták, hogy az ellenség „hóba” harapjon. Napóleon bután kapzsi volt, nem volt elég egész Európa, Ő Moszkvát is akarta. A történelem ismétlődik, mert 130 év eltelte után az oroszokat egy másik „katonai zseni” akarta meghódítani. A verhetetlen Wehrmacht már tovább jutott, Sztálingrádig masíroztak a németek, aztán egy kis részük, akik még megmaradtak, 1943 februárjában már sokkal lassabban visszafelé vánszorogtak. A II. világháború legnagyobb csatája aztán el is döntötte a háború sorsát. Az oroszok nemcsak, hogy kikergették a német hadsereget hazájukból, de meg sem álltak Európa közepéig, és a nyakunkon ültek negyven évig.

Az amerikai politikát soha nem tartottam példamutatónak, de – mivel ők valószínűleg nem olvasnak történelmet – most nagy okosan európai partnereiket az oroszok elleni szankciók bevezetésére ösztökélik. A szankciót tudomásul vettük, mondták az oroszok, válaszként szankciót küldünk. A játék elkezdődött, ki tudja meddig tart a kötélhúzás, ki bírja tovább. Megjegyezném: fél Európa csődöt mond, már régen bezártak a holland zöldségtermelők, a magyar baromfit – amit a ruszkiknak szántunk – már régen megette a magyar dolgozó, az oroszok még mindig jól fogják érezni magukat. Egy kis vodka mindig akad, és a napi „kleba” is ott lesz az asztalon. Ez a nép megszokta a szenvedést, a nélkülözést, egész történelmük a tűrés jegyében zajlott. (Az orosz népre gondolok, nem az őket igában tartó zsiványokra).

Az ukrán válságot nem szankciókkal kell megoldani. Nem háborúval, nem fenyegetéssel, de bosszúálló intézkedésekkel sem. Az oroszokat nem büntetni kell. Ellenkezőleg, támogatni kell igyekezetükben, hogy végre ott is valamiféle demokrácia kifejlődjön. Az viszont nem biztos, hogy ez mindenben az ún. nyugati modellnek megfelelően történhet.

Úgy vélem elsütöttünk egy puskát, de visszafelé sült el.

Szégyellem leírni, hogy buta politikusaink vannak! Vagy talán én vagyok a naiv, együgyű, aki nem látja, hogy ez a mai politika szánt szándékkal ilyen, ennyire gonosz, mert nem törődik az emberekkel, hanem követi azoknak az elképzeléseit, akiknek a politikai feszültség, az állandó veszélyhelyzetek, a konfliktus szituációk jelentik a virágzó üzletet, ez volt, és marad (pompás) megélhetésük forrása. Nem tudom, hol az igazság!? Döntse ezt el a kedves olvasó.

Hollai Hehs Ottó, Németország