Szolidaritás és nemzeti ellentétek

Nemcsak Bukarestben okoznak komoly fejfájást a múlt heti EU csúcson elfogadott irányelvek. 

Míg nálunk a populizmusra erősen hajlamos politikai osztály nehezen nyeli le, hogy az EU-s tagság megtartása szigorúan fegyelmezett közkiadásokat, megfontolt pénzügyi politikát felételez, Magyarországon a nemzeti szuverenitás részleges feladása okoz fejfájást, az EU-taggá vált többi volt szocialista országban viszont a szolidaritás elve vált ki nemtetszést. Közelebbről az, hogy 22 év után a szolidaritás immár nem egyirányú, nemcsak a Nyugat támogatja anyagilag a keleti országokat, hanem azoknak is hozzá kell járulniuk anyagilag a bajba jutott régi tagországok megsegítéséhez, legalábbis azoknak – Bulgária, Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Csehország vagy Lengyelország –, amelyek nem szorulnak a nemzetközi valutaalap (IMF) segítségére. Románia, Magyarország és Lettország viszont nem kell hozzájáruljon, mivel az IMF segítségére kényszerültek.

Az ügy igen kényes, Szlovákiában már novemberben a kormány bukásához vezetett, a politikai válság azóta sem oldódott meg. Csehország és Lengyelország viszont felháborítónak tartja, hogy a szegényebb keletieknek is anyagilag kell hozzájárulniuk a náluk jóval tehetősebb nyugatiak, pontosabban déliek megsegítéséhez. Miért fizessünk mi a spanyolok, olaszok vagy görögök luxusáért, kérdik sokan Prágában és Varsóban. Hiszen Csehországban és Lengyelországban a bérek, nyugdíjak, szociális segélyek, stb. jóval alacsonyabbak, harmad-negyedannyiak, mint Spanyol-, Görög- vagy Olaszországban. Nehogy már a szegényebb keletiek (legalábbis a felelősebbek) állják a számlát a déliek felelőtlen populizmusáért és mesterségesen felfújt életszínvonaláért, vélik Prágában, Pozsonyban és Varsóban az egyszerű emberek (a politikum nyilván visszafogottabb).

A szolidaritás kölcsönösségen alapszik, ha évtizedeken keresztül csak egyesek segítenek anyagilag másokat, fordítva viszont még súlyos baj esetén sem, akkor nem lehet szó szolidaritásról, hanem élősködésről, vélik Nyugaton, ahol egyre inkább az a nézet uralkodik el, hogy a déli és keleti országok a Nyugat pénzén élősködnek. Életszínvonaluk ugyan lényegesen elmarad a Nyugathoz képest, viszont még így is jócskán meghaladja saját teljesítőképességüket, a nyugatiak hozzájárulása nélkül még alacsonyabb lenne. 22 évig a szolidaritás kizárólag egyirányú volt, a nyugatiak adták a pénzt a keletieknek (és a délieknek), különböző formákban: vissza nem térítendő EU-s alapok, szintén vissza nem térítendő előcsatlakozási finanszírozások (PHARE, SAPARD, ISPA stb.), vagy államadósságok elengedése. Ezen felül, alacsonyabb szinten, önkormányzatok vagy civil szervezetek további lényeges támogatást nyújtottak Keletnek – elég arra gondolni, hány kórház, iskola, gyermek- vagy öregotthon stb. kapott ajándékba nyugati műszereket, bútorokat, számítógépeket, építkezési anyagokat és sok egyebet. 22 év alatt a 10 keleti EU-s tagország összesen több százmilliárd eurós anyagi támogatásban részesült (csupán 2007 és 2013 között Lengyelország 68, Románia pedig 32, együttesen kereken 100 milliárd euró vissza nem térítendő EU-s pénzt). A szolidaritás nevében. Most, amikor egyes régi tagországok jutottak bajba, itt a legfőbb ideje, hogy a keletiek is viszonozzák valamivel 22 év szolidaritását, vélik egyre többen Nyugaton. Főleg, hogy a keletiektől elvárt hozzájárulás jelképes, valósággal eltörpül ahhoz képest, amit 22 év alatt Nyugatról kaptak, illetve ahhoz is, amivel a nyugatiak járulnak hozzá a bajba került országok megsegítéséhez. Csehország például potom 3,5 milliárd euróval kellene hozzájáruljon az 1200 milliárdhoz (1000 milliárd a készenléti alap, 200 milliárd pedig az IMF feltöltésére), miközben szomszédja, Németország 750 milliárddal! Mert a pénz Nyugaton sem a fán terem, a nyugatiak is kemény munkával teremtik elő, s megunták már, hogy az EU összes számláit csakis ők állják. Ha Lengyelország olyan bőkezűen költené Németország pénzét a bajba jutott országok megmentésére (lásd Varsó minapi felszólítását Berlinnek), mi lenne, ha a lengyelek saját pénzükből is hozzájárulnának, nemcsak másokat bíztatnának erre? – kérdik nemcsak Németországban, hanem a mellette álló Benelux vagy skandináv államokban.

A szolidaritás nemcsak a megszokott közös megoldások klasszikus problémáját veti fel, amikor mindenki nem saját magától, hanem a másiktól várja el az erőfeszítést, nemcsak a Nyugat-, Kelet- és Dél-Európa közötti viszonyt mérgezi meg, hanem a keletiek között is viszályt szít. Vajon a múlt heti EU-s irányelvek miért díjazzák a felelőtlenséget, kérdik Pozsonyban, Prágában és Varsóban. Ha a cseh, szlovák vagy lengyel politikai osztályokban ugyanolyan felelőtlen populizmus uralkodott volna, mint Magyarországon 2002–2006-ban, vagy Romániában 2007–2008-ban, s emiatt az IMF segítségére szorultak volna, akkor Csehország, Szlovákia és Lengyelország sem kellett volna hozzájáruljon a szolidaritási alapokhoz. Felelősen kezelték a közpénzt, most pedig fizethetnek, a korábban pazarló Budapest és Bukarest viszont nem!

Bármennyire is meglepő, az EU-s válságkezelés Nyugaton történelmi sebek begyógyítására és országok közeledésére is vezetett. A hollandok (és kisebb mértékben a belgák és dánok) soha sem rajongtak nagy szomszédjuk, Németország iránt, most hozzáállásuk szinte azonosulásig közelít. Soha sem voltak ilyen közel egymáshoz, soha sem rokonszenveztek ennyire, a nyugati sajtó sokat cikkezik az új német–holland testvériségről. Ami nemcsak a politikai osztályok álláspontjában nyilvánul meg, hanem az egyszerű emberek szintjén is. Hasonló közeledés tapasztalható a német–belga és német–dán viszonyban is, noha ott az áthidalandó ellenszenv eleve kisebb volt, mint a hollandok esetén, a német–svéd és német–finn viszonyt pedig korábban is erős rokonszenv jellemezte.