Kisiratoson, a közelmúltban lezajlott népszámlálás alkalmával 141 polgár vallotta magát román nemzetiségűnek – hüledeztek a községházán. Nekem viszont a szülőfalum, Szederhát sorsát juttatta eszembe, ahol gyermekkoromban élt ugyan 2-3 román család, de nem is gondoltam volna róluk, hogy nem magyarok. Mindenhol, mindenkivel magyarul beszéltek, nem bántotta őket soha senki. Az idős helybeliek egyetlen nemzetiségi konfliktusra emlékeznek, amikor 1944 szeptemberében a kivonuló magyar csapatok által hátrahagyott zászlót az iskola épületéről a halk szavú, mindenki által jóságosnak hitt Péter bácsi a falu szemeláttára letépte és a sárba tiporta. Fenték is rá sokan a fogukat, de nem bántotta senki. A ’60-as évek elején megalakult téesz azonban meghozta az első bevándorlót is, egy Nagyszeben környéki fajtiszta juhász, bizonyos Mitru személyében. Akit azért kellett felfogadni, mert a téesz juhnyájának sehogyan sem került helybeli gondozója. Mitru előbb csak szétnézni jött, egyedül. Bekvártélyozták az egyik családhoz, ahol a háziasszony traktálta a szokványos falusi ételeivel. Amelyektől viszont Mitru el volt ragadtatva, nem győzött eleget csodálkozni a finom szederháti ételeken. A háziasszony-virtus a sok dicsérettől nemcsak a szállásadóban, hanem a falubeli asszonyok egy részében is elkezdett ágaskodni, egymás után hívták meg Mitrut ebédre, vasárnap még tortát is sütöttek a tiszteletére. Ez így ment hetekig, mígnem Mitruból a sok dicséret közepette kibuggyant a természetes keserűség is: már olyan sok finomságot ettem nálatok, hogy fel sem tudnám sorolni, de egyikőtök sem kínált meg a világ legízletesebb eledelével, egy tányér juhtúrós puliszkával. Na, lett erre hahota, néhány óráig az egész falu ezen derült, de többé nem hívta meg senki ebédre, hagyták, hadd főzze maga a világ legízletesebb eledelét, naponta. Mitru azonban beleunt a főzésbe, elhozta otthonról az asszonyt is a gyerekekkel, hamarosan házat is vásároltak. Utánuk nem tudni honnan, elkezdek beszállingózni az új telepesek, sok gyerekkel, ágrólszakadtan, de érdekes módon mindnyájan házat vásároltak, mert valahonnan támogatták őket.
A sors iróniája, hogy manapság, ha tudatosodna bennük, Mitru és a többi bevándorló leszármazottai nevethetnek rajtunk, tősgyökeres szederhátiakon, akikből mára csak hírmondónak maradt a faluban huszonvalahány idős, miközben a fiatalabb maradékaink már otthon sem beszélik édes anyanyelvünket.
Ha nem figyelnek oda, a náluk épülő lakótelep „jóvoltából” néhány évtized alatt Kisiratos is Szederhát sorsára juthat, mivel a beolvasztási tendencia ma is virul, a szórványsors ragályos, minden magyar közösséget kikezd rákfene módjára.
Hozzászólások