Testvérnépek ellentétes pályán

Ukrajna az elsők között zárta le légterét a szomszédos Belorusz repülőgépei előtt, miután utóbbiak vasárnap állami szintű terrorizmushoz folyamodtak. Sőt, Kijev nemcsak a belorusz gépeket tiltotta ki az ukrán légtérből, hanem az ukrán gépeknek is megtiltotta a belorusz légtér használatát.

Európa hasonló intézkedéseket hozott. Minszkben aligha lepődtek meg ezen, az ukrán testvérektől kapott pofon viszont roppant kellemetlenül érte a beloruszokat, erre nem számítottak.

Rengeteg hasonlóságuk ellenére a két testvérnemzet ellentétes politikai pályán halad. Mindkettő a Kijev központú Rusz állam magterületei voltak, miközben a Moszkva környéki végek eleve fejletlenebb perifériának számítottak. Miután az 1241-es nagy tatárjárás megsemmisítette a Rusz államot, a beloruszok és az ukránok ősei (korabeli elnevezés szerint rusz, latinul ruthenus) a litván nagyfejedelmek, majd lengyel királyok uralma alá kerültek fél évezredre, miközben az oroszok őseinek a tatár iga jutott bő 250 évig. A lengyel uralom idején a rutének testületileg tértek át a nemzeti hitté vált görög-katolicizmusra, a tekintélyes nemesség (pl. a híres Sapieha, Sanguszko, Ostrogski, vagy Wisniowiecki családok) pedig ellengyelesedett, sőt, nagy lengyel hazafivá vált, s később, immár az orosz cárok uralma alatt is kizárólag lengyel nemzeti célokért küzdött. Az addig egységes ruténség szintén a lengyel időkben, nevezetesen 1600 után válik szét, akkor különültek el a beloruszok ősei az ukránok őseitől, főleg az utóbbiakat érő jelentősebb lengyel hatás nyomán.

Mindkét nép az orosz cárok uralma alá került, előbb Kelet-Ukrajna 1654-ben, majd 1793–95-ben, a lengyel–litván állam felosztásánál az egész mai Belorusz és Közép-Ukrajna. Nyugat-Ukrajna a Habsburgok birodalmához került több, mint egy évszázadra, majd ismét Lengyelországhoz a két világháború között, s csak a huszadik század derekán került először Moszkva uralma alá, ami óriási jelentőségűnek bizonyult.

A cárok alatt hasonlóképpen alakult a két nép sorsa: az oroszosítás állampolitika volt, azzal igyekeztek „visszaoroszosítani” az európai orientációjú és lengyel kötődésű beloruszokat és ukránokat. 1839-ben felszámolták a beloruszok és ukránok nemzeti egyházát, a görög-katolikus egyházat, és erőszakkal az orosz ortodox egyházba olvasztották. A társadalmi elit (ellengyelesedett nemesség) és szellemi irányítás (nemzeti egyház) nélkül maradt beloruszok és ukránok pásztor nélküli nyájként képtelenek voltak ellenállni az orosz farkasnak, nem alakulhatott ki körükben erős nemzeti öntudat. Mindez a szovjet időkben is folytatódott, azzal a különbséggel, hogy immár önkéntesen zajlott, az ukránok és beloruszok az egyéni érvényesülés miatt adták fel tömegesen anyanyelvűket és tértek át az oroszra, annak ellenére, hogy a hivatalos szovjet nemzetiség-politika a nemzeti identitás megőrzését pártolta.

A beloruszok és az ukránok a Szovjetunió leginkább eloroszosodott népeinek számítottak, a szocialista szovjet új ember (homo sovieticus) mintaképei. A Szovjetunió összeomlása után a két testvérnemzet eltérő, sőt, egyre inkább ellentétes pályán halad.

Rövid (1991–94) nemzeti időszak után, Lukasenka alatt Belorusz visszatért a szovjet szellemiséghez. Az oroszt hivatalos nyelvvé tették a belorusz mellett, ami lényegében utóbbi teljes visszaszorítását jelentette. A beloruszok háromnegyede (más források szerint közel 90%-a) oroszul beszél a családban, a munkahelyen és a közéletben, s az ukránok majdnem felénél hasonló jelenség figyelhető meg. Harminc évvel az ország függetlenné válása után a belorusz nyelvvel jóformán csak falvakban lehet találkozni, a városokban viszont majdnem csak az orosszal (vagy a lengyellel a nyugati országrész nagyobb városaiban). Belorusz nyelvű felsőfokú oktatás egyáltalán nincs, de az iskolai szintű is ritka, főleg városokban, a sajtóban, a közéletben vagy a kultúrában a belorusz nyelv egzotikumnak számít, mindenütt az orosz totális dominanciája jellemző! Az egyházban hasonló a helyzet, az ortodox templomokban (a beloruszok kb. 80%-a ortodox) szinte kizárólag oroszul prédikálnak, a római katolikusokban (a beloruszok kb. 15%-a erre tért át a huszadik század elején) pedig lengyelül. Belorusz amolyan szovjet rezervátumhoz hasonlít, ahol a politikai hatalom tudatosan igyekezett megállítani az idő kerekét, a lakosság nagy többsége nyomására.

Ukrajna középső részein, de különösképpen a déli és keleti térségekben hasonló volt a helyzet a szovjet időkben. A 2,5 millió lakosú, 80%-ban ukrán nemzetiségű Kijev több száz iskolája közül csak 6 volt ukrán tannyelvű 1990-ben, a másfél milliós lakosú, kétharmad részben ukrán Harkivban pedig csak 1! Az egymillió lakosú, 60%-ban ukrán lakosságú Donyeckben viszont egyáltalán nem volt ukrán nyelvű iskola, annyira jelentéktelen volt a társadalmi igény rá! Függetlenné válása után azonban Ukrajna egyértelműen a nemzeti megerősödés útjára lépett, eleinte óvatosabban, majd határozottan.

A különbség a Lemberg (lengyelül Lwów, ukránul Lviv) központú Nyugat-Ukrajnára (főleg Galícia történelmi tartomány) vezethető vissza. A Habsburg időkben ugyanis az ottani ukránság szabadon fejlődhetett, modern nemzetté vált a görög-katolikus nemzeti egyház vezetése alatt. A kőkemény nemzeti öntudatot és az ukrán anyanyelvhez való szívós ragaszkodást a szovjet hatalom nem tudta megtörni fél évszázad alatt, noha 1946-ban ott is erőszakkal számolta fel a görög-katolikus nemzeti egyházat. Nyugat-Ukrajna megemészthetetlen falatnak bizonyult, az ötvenes évek közepéig még fegyveres gerillaháborút folytatott a szovjet hatalom ellen, majd a hetvenes-nyolcvanas években a szovjet-ellenes disszidens-mozgalom egyik fellegvárává vált (a balti országok mellett). Az oktatás ukrán nyelven folyt a szovjet időkben is (a lembergi egyetemen is), a kevés orosz tannyelvű iskolába kizárólag a Szovjetunió más részeiről betelepített katonák, párttitkárok és hivatalnokok gyerekeik jártak.

A hajthatatlanul oroszellenes és euroatlanti beállítottságú Nyugat-Ukrajna szellemisége és befolyása folyamatosan nőtt az ország függetlensége óta. Galícia tölcsérrel önti az ukrán nemzeti öntudatot az eloroszosodott honfitársak lelkébe – az oktatás áttért ukrán nyelvre, a hivatalokban, közéletben kizárólag az ukrán használatos, és mereven elutasították az orosz nyelv hivatalossá tételét, amit a keleti és déli országrészek sokáig követeltek. Noha a nemzedékek óta eloroszosodott honfitársak nyelvi visszaukránosítása nehezen halad délen és keleten, a nemrég orosz–ukrán kétnyelvű középső országrész lassan egynyelvű ukránná válik, s az ukrán nyelv folyamatosan erősödik országszerte, főleg a fiatalabb nemzedék körében. A nyolcvanas években még szolidan egynyelvű orosz Kijev például kétnyelvűvé vált 30 év alatt, noha az ukrán még mindig elmarad az orosz mögött a családokban és a köztereken, az oktatásban viszont egyeduralkodó. Szellemi téren még jelentősebb a változás, a lakosság egyre nagyobb része ukrán érzelmű, még azok is, akik oroszul fejezik ki azt, a szovjet nosztalgikusok egyre inkább csak a keleti országrészbe maradnak meg.

A két testvérnemzet közötti társadalmi különbségek politikai téren is érvényesülnek. Míg Beloruszban az EU és NATO orientáció egzotikum maradt, a tavalyi nagy tiltakozások Lukasenka személye ellen irányultak, s nem az ország geopolitikai irányváltásáról szóltak. Ukrajnában az oroszellenesség és az ország euroatlanti orientációja már a 2004-es narancssárga forradalom idején is fontos elem volt, a 2014-es kijevi Euromajdant pedig eleve az váltotta ki. A 2014-es orosz agresszió (Krím, Donbas) óta Ukrajnában a Moszkva-orientáltság a perifériára szorult, immár egyetlen komoly politikai alakulat sem támogatja. Sőt, az EU- és a NATO-tagság elnyerését az ukrán alkotmányba rögzítették célként.

Míg Belorusz csak most kezd eltávolodni szovjet múltjától, s a jövőt az Oroszországhoz való közeledésben látja, Ukrajna eltökélt a nyugati orientáció mellett. Moszkvai szemszögből Nyugat-Ukrajna oroszellenességgel és európaisággal fertőzte meg az amúgy oroszpárti többi országrészt. Moszkvában ezerszer elátkozták Sztálin mohóságát – ha nem foglalta volna el Észak-Bukovinát, Kárpátalját, Wolhiniát és különösképpen Galíciát, az ukránság ugyanolyan nemzettelen, Moszkva karjaiba sóvárogva kívánkozó, pásztor nélküli nyáj maradt volna, mint a beloruszok. Aligha meglepő, hogy 2014 óta Moszkva többször is utalgatott arra, hogy Románia, Magyarország és Lengyelország vegye vissza egykori területeit, mert nélkülük Ukrajna a Kreml karjaiba hullana.