Tudva és akarva

„Snassz” dolog, ha a szerző utólag magyarázza könyvének gyengeségeit. Összeállításunk hiányosságaival már a kézirat nyomdába kerülése előtt tisztában voltunk, ezt ki is hangsúlyoztuk, nem a sorok között elrejtve, hanem a lehető legfeltűnőbb módon. Nem mentség ezeket bevallani s nem még idejében kijavítani. Ez már így marad.

Az „erről miért nem írtatok?” kérdések gyökerei három csoportba sorolhatóak.

Az elsőbe a hiányosságokat jelentő mulasztások kerülnek. Mögöttük türelmetlenségünk, sértődöttségünk áll. Viseljük a következményeit.

Volt, amit tudva és akarva kerültünk meg, vagy csak érintettünk. Úgy érzem, nem hibáztunk. Egyszer majd talán, de az is lehet, hogy soha. Sajnálom, bánom is, hogy ezeknek a kérdéseknek egy részét korábban megjelent könyveimben, meglehetősen meggondolatlanul, már érintettem. A „titkosítás” már csak azért sem teljes, mert a „verba volant” nyújtotta lazaság szellemében időnként kérdeznek ezekről a „sub rosa” kosárba tartozó történésekről.

Ami pedig korábbi írásaim „scripta manent” lényét illeti, talán segít az idő a felejtés fátylának borításában.

Ilyen kérdés például a nagy tekintélyű igazgató, Fischer Aladár belső ellenzékének léte és alkalmankénti fellépése.

Talán meglepő módon, túlzott aggályoskodásom miatt ezúttal nem írtam az 1959-es iskolaegyesítést követő, az esti tagozatot érintő „honfoglalásról”, amikor az érettségivel nem rendelkező államvédelmis, határőr, milicista és katonatisztek, valamint pártaktivisták és újságírók részére, létrehozták az úgynevezett „speciális” osztályokat, és azokat nem a két körponti fekvésű román elitlíceum esti tagozatán helyezték el, hanem a Kálvin János utcában. A szándék világos volt, meg is könnyítette az információszerzést, de az is tény, hogy a speciális osztályok diákjai mérhetetlen tisztelettel övezték az osztályukban tanító, főleg az iskola magyar tagozatáról verbuvált tanárokat. Az iskola–diák viszonylatban olyan kapcsolatrendszer alakult ki, amely már nem volt magánügy.

Elhallgattam – osztályt, évet most sem említek –, milyen lelki válságba, a depresszió szélére sodorta egyik legkiválóbb tanítványunkat az államvédelmi hatóságok által megejtett felkérés, miszerint informáljon osztálytársairól, tanárairól. Első hallásra abban sem voltam biztos, nem provokáció-e, hogy nem a szülei, hanem az én vállamra rakta titkát. Meg is szégyelltem magam, jól ismertem ezt a diákot, alig tudtam rajta segíteni.

Könnyebb volt a helyzetem, amikor az egyik megzsarolt kollégám, barátom hasonló ügyben kérte a tanácsomat. Név nélkül ugyan, de erről más alkalommal már írtam.  

Van még néhány ilyen apró régi kép, ami talán jó, hogy sárgul, homályosodik. Mert mi a jelentősége annak, hogy a Flórián utcai internátusban éveken át konspiratív „találkahely” (szoba) is működött. A kíváncsi és bátor román nevelő rendszeresen informált az ott megforduló, nem mindig ismeretlen vendégekről.

Nem először, a könyvbemutató után ismételten kérdeztek egy volt kollégáról. Ismeretlen múltja, titokzatos megjelenése Arad megyében, sajátos egyénisége, visszafogott, de kétségtelenül létező karizmája alaposan megmozgatta a tanárok és a diákok fantáziáját. Érezhető „védettségére” kerestük a magyarázatot. Nem biztos, hogy jó úton jártunk. Azt hittem, elfelejtették. Tévedtem. Megemlítettem, de nem írtam róla. Nem hibáztam.

Közeledve a mához, nem le-, csak megjegyeztem négy, különböző időben szerencsétlenül megfogalmazott mondatot. Az iskola életét, talán történetét is befolyásoló, de azzal mindenképpen összefüggő mondatokat. Lehet, más a szerencsétlen jelzőt talán a gyalázatos szóval cserélné fel. Ezekkel a mondatokkal engem csak tájékoztatni akartak, másokra nézve „voltak” kompromittálóak. Három kijelentésnek ellentmondtam, a negyedikre magyarázatot kértem. Kár, hogy egyáltalán elhangozhattak.

A harmadik csoportot azok a kérdések alkotják, amelyeket nem is tudtunk volna könyvünkben szerzőtársammal, Péter Andrással megvilágítani. Sejtéseink arculata is halvány.

Nem tudom, kinek köszönhető, hogy 1948 őszén, az egyházi iskolák államosításakor meghagyták dr. Berthe Nándort igazgatói székében és a tanárokat sem szórták szerteszét.

Nem tudom, mi történt 1959 szeptemberében a tanítás kezdete előtti napon. Délelőtt 11 órakor, az aradi korzón, a Slavici könyvesbolt előtt a következő mondatért csókoltam jobbról-balról arcon az illetékes hölgyet: „Sunteţi o instituţie cu tradiţie, Şcoala medie 3 rămâne liceu sinestătător”. Ez egyértelmű volt: hagyományokkal rendelkező intézet lévén, tovább működhetünk önálló iskolaként. A vezető állásban lévő hölgy, szándékosan nem nevezem elvtársnőnek, jó szándékát igazolni kívánva megsúgta, a 4-es magyar középiskolát beolvasztják – a contopeşte kifejezést használta – az 1-es középiskolába.

Ehhez képest, délután 3 órakor, a városháza dísztermében Amigó Sándor tanárunkat arra kérték, kényszerítették, üdvözölje a szónoki pulpitus mögül elmondott beszédében a 3-as és 5-ös középiskolák összevonását, mint az oktatás és nevelés jobbításának biztos kulcsát.

Mi történt 11 és 15 óra között? Miért és kinek a kezdeményezésére írták felül a korábban elhatározottakat? Egyáltalán van ennek ma jelentősége?

Nem tudom – ennek viszont van a ma számára is mondanivalója –, hogyan váltotta iskolánk elnevezésében Márki Sándort Csiky Gergely. Felröppent-e más lehetőség is? Igaz-e, hogy Csiky Gergely nevét azok „dobták” be, akik Márkit kifogásolták?

***             

Ami volt, minden kétely és homály ellenére, könnyebben érthető, mint ahogyan az előttünk álló jövő sejthető. Ezt megjósolni nem lehet, ezért munkálkodni kell. A szerzőtársam ezt teszi, magam már erre nem vállalkozhatom.

Az Iskola a Kálvin János utcában könyvnek is csak akkor van értelme, ha az iskolánkat érintő eddig megjelent írásokkal együtt olvassuk.

Nem iskolatörténet, de köszönetet érdemlő tény. Jó volt szembesülnünk „olvasóink” – barátaink és diákjaink – érdeklődésével. Köszönjük a könyvet bemutatók, ismertetők, értékeléseit, bírálatait. További írásra serkentenek. Külön bemutatást érdemelnek azok a családok, melyeknek, az eltelt 90 év alatt, három, vagy éppen négy (!) nemzedéke képviseltette magát a Kálvin utcai iskolában.

Réhon József

szerzőtársam, Péter András nevében is