Álláspont

Ahányszor csak idegennek elmeséltem, milyen is volt az a bizonyos iskola, amelyikben a korát messze megelőzve, a ’60-as években érvényesült a kulturális autonómia – mivel egyazon osztályban magyarok, románok az anyanyelvükön, míg a szerbek a választott nyelven tanulhattak –, kételkedve hallgatta.

Vihart kavart Günther Öttinger EU-s energia-biztos minapi – kétségtelenül kemény – kijelentése, miszerint Románia (Bulgária és Olaszország mellett) szinte kormányozhatatlan ország. Titus Corlăţean külügyminiszter magyarázatokat vár el az ügyben.

Egyik kedves és figyelmes olvasónk tegnapi dolgozatom kapcsán kétkedését fejezte ki aziránt, hogy egyáltalán mérhető-e az emberek egyéni és kollektív, s különösen az országok boldogsága.

Szép anyanyelvünk van, amelynek sok évszázados szövegeit ma is gond nélkül olvassuk, nem úgy mint a mai angolok, akik nehezen értik meg az eredeti nyelven íródott, halhatatlan Shakespeare-drámákat.

Mivel még nem vezették be a boldogság se nemzeti, se világnapját, és semmi esély sincs arra sem, hogy legalább ebben az évszázadban az emberi boldogságot is ünnepelni lehetne, valóságos öröm töltött el tegnap, amikor rábukkantam a román nemzeti hírügynökség legfrissebb tudósítására, mely szerint idén is közzétették a nemzetek boldogság-indexét.

Az évek során minden bizonnyal sok olvasónk kapott telefonos meghívást mindenféle egészségügyi előadásra, egészségügyi termékbemutatóra, melyek a pozitívumok mellett nem mentesek a negatívumoktól sem.

Fölösleges izomfitogtatás, helytálló célkitűzések, elszalasztott alkalmak: ezek jellemezték A hétvégi csíkszeredai RMDSZ-óriáskongresszust.

Első emlékem Erőss Zsoltról több mint tízéves. Stefanov Titusz, az aradi hegymászás és turizmus egyik ismert „nagy öregje” szervezkedésbe kezdett.

Tízegynéhányan ültek a lelátón.

Lenn, az úszómedence szélén, hét év körüli gyerekek izegtek-mozogtak. Az elsősök curriculumában az úszás tantárgyként szerepelt. Évente verseny formájában kellett számot adniuk tudásukról.

Hétfőn a tervek szerint a világ legnagyobb zászlaját, egy piros-sárga-kék lobogót mutatják be Romániában.

Gigi Becali rácsok mögé küldésével nemcsak a hűvösre került – korábban érinthetetlen – politikai és üzleti nagyhalak gyűjteménye növekedett, hanem komoly kérdéseket is felvet a sajtó és a politikum értékrendjével kapcsolatosan.

Alig csitulnak a kedélyek az idei, májusi Eurovíziós Dalfesztivál után.

Nem az a gond, hogy mindegyik versenyző és mindegyik résztvevő ország nyerni szeretett volna, ez akár természetesnek is tekinthető, ha nem vesszük figyelembe a szép olimpiai eszmét, mely szerint nem a győzelem, hanem a részvétel számít.

Hétfőn délután több millióan várták lélegzetfojtva a tévékészülékek előtt, hogy a Legfelsőbb Bíróság elítéli-e Gigi Bacalit, a Steaua futballcsapat mecénását, parlamenti képviselőt, az alsóház jogi bizottságának tagját, volt EU-honatyát, a meseszerűen dúsgazdaggá vált egykori szegény román (aromán, makedón, régi magyar nyelven cincár) juhászlegényt, a politikai élet fenegyerekét.

Dankó év van, halálának 110. évfordulója, s ha nem írtam volna már régebben a híres prímás és dalszerző aradi fellépéseiről, kalandjairól, most bizonyára sietve megtenném.

Van-e Romániának avagy nincs mezőgazdasági stratégiája? S ha nincs, kell-e?