65. helyett

Érettségi, egyetemi vizsgaidőszak láza, vakáció öröme keveredik a néha szinte elviselhetetlen kánikulával. Ez már a nyári iskolaszünet hírnöke, velejárója. Ilyenkor mégis lehetetlen nem gondolni a főszereplőre, az iskolára. Még véndiákként is. Merthogy minden családban akad valaki, kinek életében lezárul egy időszak.

A véndiákok pedig találkoznak, emlékeznek. Ennek itt, a Maros ölelésében, a tehetségek tucatjait a nagybetűs életbe küldő alföldi városban erős és fáradhatatlan a hagyománya.

A minap a Jelen Ház teraszán a terített asztal melletti vidám társaságból felállt és elém sietett hölgy kérdezte, látva zavaromat: „Hát nem ismersz meg, nem jár nekem egy ölelés, egy puszi?” Akkor esett le a tantusz. Valamikor egy nagy bérházban szomszédok voltunk. Fél évszázada nem láttuk egymást. Ő most egy-két napra hazajött, találkozni a régi barátokkal, osztálytársakkal, emlékezni azokra a szép napokra, iskolára, tanárokra, csínytevésekre, diákszerelemre, az „ifjúság kék madarára”.

A százéves iskola rengeteg élmény tárháza. Jó feleleveníteni ezeket a felejthetetlen éveket. Megtenném magam is, hiszen 65 éve történt a búcsúm. Legutóbb, a 60.-on talán többen is így gondoltuk. De sajnos az élet beleszólt. Aradon már csak négyen maradtunk a politikai megfontolásból kényszerű iskolaegyesítés előtti utolsó végzős osztályból. Mi, az ’59-esek még megúsztuk ezt az eszement aktust. Tiszta fiúosztály voltunk. Se előttünk, se utánunk sokáig nem volt a Csiky elődjében hasonló.

Szóval találkoznánk még egyszer, de erre csekély a remény. Szétszóródtunk a nagyvilágban. Már alig akad vállalkozó szellemű, jó fizikai állapotnak örvendő egykori osztálytárs. Ha igen, akkor a messzi távolban, túl az „Óperencián”. 

A nyár „nyitányának” szele azért megsuhintott. Az emlékek egymást kergetik. Kedves tanáraink ezekben a retrókban ismét „ott állnak” a katedrán.

Mindnyájunk nevében, kiket megérintett és kellemes perceket szerzett az emlékezés: köszönöm neked iskolám!