A béke utolsó éve

Hetven éve január első hetében elején, kemény fagyokra ébredtek az a nyugati országrészben élők. A hőmérő higanyszála Aradon is meghaladta a minusz 20 fokot. A metsző szél és a pokoli hideg számos emberáldozatot követelt.

De nemcsak az időjárás volt rendkívül zord, a hazai és a nemzetközi helyzet se kecsegtette sok jóval az embereket. Elkerülhetetlennek látszott a háború eszkalációja. Északon dúlt a Szovjetunió és Finnország között háború. Az új év első napjaiban éppen távoli rokonainknak kedvezett a hadiszerencse. A háromezer tó országában egy szovjet páncélos hadosztályt a Kiasta befagyott tó vizére csaltak a skandinávok, aztán a nehézbombázók felrobbantották a tó jegét. A többi elképzelhető...

Az angol légierő német hadászati központokra szórta az „égi áldást.”

Hetvenkilenc éves korában Budapesten elhunyt Róna József, a Fadrusz János, Stróbl Alajos, Zala György nevével fémjelzett szobrásznemzedék egyik kiválósága, az aradi Szentháromság-szobor alkotója.

A sportbarátokat Énekes István, Los-Angeles olimpiai bajnokának tragikus halála is megrázta. Az egykori legendás ökölvívó gyógyíthatatlan kórban szenvedett és betegszobája emeleti ablakából vetette magát alá a mélybe. Arad megyében már a mezőgazdasági munkásokra is kiterjesztették a mozgósítást, még ha egyelőre nem is kellett bevonulniuk.

A lakosság körében teljes volt a pesszimizmus. Aligha volt tisztában a világ dolgaival, a körülötte zajló eseményekkel az, aki szebb, derűsebb esztendőben reménykedett. II. Károly király Konstancán elhangzó újévi üdvözlete is hangnemében erősen visszafogott volt és Románia békevágyáról szólt. Pacha Ágoston megyéspüspök újévi pásztorlevelében pedig arra kérte fel a papságot, hogy fokozottan törődjenek a katonai behívottak családtagjaival.

A Hírlap nyomdáját vezető édesapám mesélte az említett évekre emlékezve, hogy az aradi szerkesztők a lakosság moráljának erősítésére több „színes” anyagot kértek a lapok munkatársaitól. Elég nehezen ment a hangnemváltás: a derűsnek szánt cikkek is keserűre sikeredtek, kudarcokról szóltak. Meggyőző példa erre az egykor világhírű Kludszky (Kludsky) cirkusz aradi végnapjairól szóló 1940. január 5-én megjelent riport.

A háborús légkörben az embereknek elment a kedvük a bohócok, artisták, idomárok prudukcióitól. A „cirkuszt, kenyeret” igényt bőven szolgáltatták a napi politikai események.

Az évszádos múltra visszatekintő vándor trupp Aradra jött kimúlni. Az utolsó reprezentációját, már meglehetősen gyér érdeklődés mellett, Lippán tartotta, aztán a társulat szétszéledt. Megmaradt három tagja Aradon a városligetben húzta meg magát egy szerény lakókocsiban, és abban reménykedett, hogy az egy tizedére csappant állatállomány bemutatásából, esetleges eladásából valahogy átvészeli az évet.

Az 1840-ben alapított cikusz egyike volt a legnagyobbaknak, amelyek Európa városaiban sátrat vertek. Fénykorában három porondon egyszerre tartott előadást. A társulatalapító Kludszky Bohumil olyannyira tehetős volt, hogy 100 oroszlánt, 41 elefántot, 25 tigrist, párducokat, struccokat, óriáskígyókat vitt a porondra.  És ha igen magas rangú vendég tekintette meg az előadást, ajándékkal kedveskedett az előkelőségnek. Bukarestben például Ileana hercegnőnek egy shetlandi pónilovat ajándékozott, amely rendkívül ritka állatfajta, hiszen a pónik között is a „törpék” közé tartozik.

A törökországi Izmirben egyszer elszabadult a manézs legnagyobb elefántja, begyalogolt egy kávéházba, ahol elképzelhetetlen pánikot váltott ki és ettől megvadulva hatalmas pusztítást végzett, de a Kludszkyak mellényzsebből kifizették a tetemes anyagi kárt. Nos, pár évvel ezután sorozatos kudarcok, balesetek, elhalálozások, gazdasági válság, háborús dekonjunktúra vezetett a neves  akrobata és idomár-dinasztia fokozatos leépüléséhez.

Az aradiak nem sok hajlandóságot mutattak az egykoron világszámokat felvonultató, szebb időket megélt cikusz elsiratásához.