A Harag Napja

A lapzárta okán két nappal augusztus 6. előtt írom e sorokat, nem tudván, hogyan emlékezik meg a világ az első tömegpusztító fegyver bevetésének 80. évfordulójáról.

Nem kételkedem: hosszú lesz az erről cikkezők névsora.

Az első atombomba ledobásának aprólékos történetét könyvek, tanulmányok százai örökítették meg (csekély töredéküket magam is olvastam).

Jött, ugye, helyi idő szerint reggel kilenc után az Enola Gay nevű amerikai, akkoriban a legjobbnak számító B–29-es bombázó (parancsnokának, Tibbets ezredesnek az édesanyjáról nevezték el), és ledobta Hirosima fölött a Little boy (Kisfiú) becenevű szerkentyűt, és rögtön meredeken emelkedve szedte az irháját.

A legénység, visszapillantva, apokaliptikus képet látott – illetve hát csupán láng- és füsttengert.

Nem látta, láthatta, hogy odalent egy pillanat alatt emberek tízezrei „szép halált” haltak – idejük sem volt felfogni a történteket –, másokat szörnyű égési sebek borították el, foszlott le róluk a hús stb., hogy ne részletezzük. 

Sikeresen teljesítve a megbízatást, a repülő visszatért támaszpontjára. (Tibbets 92 évesen, 2007-ben hunyt el, tiszta lelkiismerettel.) 

Az emberiséget azonban mai napig foglalkoztatja az első (meg az ezt követő harmadik napon Nagaszakiban bekövetkezett) atombomba-bevetés. Ami után pár nappal, augusztus 15-én Japán, belátva, hogy nincs mit tennie, feltétel nélkül letette a fegyvert, s ezzel ténylegesen véget ért a II. világháború, amelynek végét 1945 májusának elejétől, a náci Németország végső vereségétől szokás számítani.

***

Nyolcvan évvel a történtek után hogyan vélekedünk az első – mindmáig, szerencsére, utolsó – atombombabevetésről?  

Tömegesen pusztító fegyverek természetesen már 1945 előtt is léteztek – az első világháborúban a tűzokádó gépfegyverek, szárazföldön és tengeren messzehordó hatalmas ágyúk, mérges gázok stb. –, no de nem olyanok, hogy bármelyikük pillanat alatt ezrek, tízezrek halálát okozza...

Az atombomba erre mutatkozott alkalmasnak.

Évek alatt hatalmas pénzekkel, a világ mindenhonnan összegyűjtött legjobb tudósainak megfeszített munkájával az Egyesült Államok kifejlesztette az atombombát. (Németország is kísérletezett vele, több okból, szerencsére, sikertelenül.)

1945 elejére a bomba nagyjából készen állt (áprilisban föld alatti robbantásban ki is próbálták), s augusztusban – ha már megvolt – eljött az idő a bevetésére.

Leírni egyszerű, valójában nem volt ilyen.

Az európai béke beálltakor Japán még harcban állt – kimerülten, majdnem legyőzötten, amit persze az oraszág hadvezetése – s ami ennél is fontosabb tán: lakossága és katonái nem voltak hajlandók elismerni és elfogadni. A szigetország (állítólag) mintegy 2,3 millió még megmaradt katonája hajlandó lett volna az utolsó töltényig és vércseppig megvédeni a Hazát és az azt megtestesítő Isteni Császárt.

Az 1945 nyarán az egyes japán szigetek elfoglalására tett kísérletek borzalmas amerikai (meg nyilván japán) emberveszteséggel jártak. 

Mi lett volna, ha az egész Japán, a legfőbb sziget (kikerülhetetlennek látszó) elfoglalását tűzik célul?

Erre vonatkozólag több tucatnyi becslés áll rendelkezésünkre. (Bármily furcsa, fel lehet mérni, fel is mérik, az egy-egy nagy hadművelettel járó emberi veszteségek számát.) 

Nos: egy fő-fő japán katona, a császári tengeri haderő főnökhelyettese szerint 20 millióig terjedő halálos (katonai és civil) áldozata lehetne a sziget megvédésére irányuló harcnak.

Június közepén egy amerikai tanulmány (nem civilek készítették!) előző tapasztalatokra támaszkodva azt mondta: 

132 500–220 000 amerikai áldozata lenne egy támadásnak. No de az amerikai honvédelmi miniszter megrendelte tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az amerikaiak 400–800 ezer halottra (és sok százezer egyéb áldozatra) számíthatnának, míg a japán (katonai és civil) veszteségek, összesítve, elérnék az 5–10 millió főt.

De miért is emlegetem itt és most áldozatok tíz- és százezreit?

Azért, mert a Hirosimát és Nagaszakit ért atombomba-támadások együttes áldozatainak számát (beleértve a később elhunytakét is) legfeljebb 246 ezerre teszik (az alsó határ úgy 150 ezer). Ehhez képest a Japán katonai elfoglalására irányuló hagyományos hadműveletek során várható veszteségek, ha nem is csekélyek, de jóval kisebbek, emberéletek százezreiben mérhetők. Az atombomba javára...

Akkor hogyan is, mit számolunk?

Fontos-e, és mennyire az emberéletek megóvása?

Félreértés ne essék: dehogy vagyok az atombomba híve. 

Csak jelzem: az atombomba (meg a kezdeti, primitív stádiumához képest mostanig kifejlesztett, ezerszer erősebb, pusztítóbb változatai) révén – abszurdnak tűnhet, pedig mégis – túléltük a több évtizedes hidegháborút (eddig!) a két-, majd több pólusú világban, hogy most újból egy világháború sötét árnyéka közelítsen felénk. (Amelyben, ha mégis bekövetkezne, az atomfegyver nem játszana szerepet. Ha mégis, azt nem tudom, milyen krónikás jegyezhetné fel.)   

Fura, bizonyára vitatható, támadható megközelítés: Hirosima példája (egyelőre) megóvta az emberiséget a harmadik világháborútól.    

Persze kérdés, tanul-e az emberiség a kézzelfogható példákból.

Ön hogyan gondolja?