A magyar külpolitika lehetőségei

Mielőtt a fenti kérdésre kitérnék, pár megjegyzésem volna a magyar belpolitikáról is.

Az utóbbi hetek rossz, hideg időjárása alkalmat adott kormányunknak, hogy ismét bizonyíthasson. A gyors intézkedések a rászorulók tűzifa-ellátásáról, majd az úgynevezett rezsistop, amely a januárban valószínűleg megemelkedő fűtési többletköltségeket átvállalja a háztartásoktól, olyan pozitív bizonyítékok, amelyek kétségkívül igazolják, hogy a jelenlegi kormány első számú feladatának tekinti a magyar lakosság, különösen a családok életkörülményeinek támogatását.
Azt hiszem, hogy a közeli választásokon ez a tény – a többi mellett – még a kételkedők előtt is világossá teszi, hogy egy begyakorlott, biztonságot nyújtó kormányt nem szabad lecserélni, és a vezetést politikai kalandorok kezébe adni!

A külpolitika egy egészen más világ: nagy diplomáciai érzék és geopolitikai tájékozottság kell ahhoz, hogy a mai zűrzavaros világ kihívásaival bárki szembe tudjon nézni, és eredményes döntéseket hozzon.

Kontinensünk legégetőbb kérdése kétségkívül a szomszédunkban dúló, immár négy éve tartó háború. Okairól, részleteiről, valamint a konfliktusban részt vevő, vagy akarva-akaratlanul szerepet vállaló államokról és nemzetekről most nem teszek említést; úgy vélem, erről már annyit hallottunk és olvastunk, hogy a fele is sok lenne. Sajnos bizonyossággal mondhatjuk, hogy az Unió államainak nagy része nem a háború befejezését támogatja, hanem inkább annak erőteljes folytatásáról beszél.

A világbéke kérdése mindig sorsdöntő kérdése volt a világpolitikának, elsősorban a külpolitikának. Milyen a mai általános helyzet, milyen a hangulat, és melyek a tendenciák (irányvonalak)?

Két példa: a svájci Davosban évente megtartott Világgazdasági Fórumon a világ vezetői megvitatják világunk – az emberiség – legégetőbb kérdéseit. Idén a fő téma Grönland volt, pontosabban az, hogy egy szuperhatalom milyen módon szerezhetne meg egy jéggel borított szigetet, amelyhez valójában semmi köze nincs, mert egy másik, szuverén állam tulajdona.

Megdöbbentő, hogy ez a milliókba kerülő esemény, vagyis a gazdag vezetők tanácskozása – akik egyébként sok mindenről dönthetnének – miért nem foglalkozik például azzal, hogy ma is a világ népességének mintegy 8%-a éhezik, ami körülbelül 700 millió embert jelent, miközben ez az arány Afrikában eléri a 20%-ot.

A másik érdekes jelenség az a bizonyos Béketanács, Trump elnök kezdeményezése, amely január 22-én huszonhat állam részvételével és aláírásával jött létre. Nagyszerű kezdeményezés, bár kérdéses, hogy sikerre vezet-e. Feltehetjük a kérdést: mit szól mindehhez a két szuperhatalom, Oroszország és Kína, amelyek akár figyelmen kívül is hagyhatják, és akkor kezdenek háborút, amikor csak akarnak.

Mi, magyarok, mint állam, kis nemzet Délkelet-Európában, és mint NATO- és uniós tagok, „kilógunk a sorból”: egyik szövetség elképzeléseivel sem egyezünk. Ezt már régóta tudjuk, mindenki tudja, mégsem vesszük tudomásul, és továbbra is velük sodródunk, miközben homlokegyenest más elképzeléseink vannak.

Trump amerikai elnök béketörekvései valószínűleg őszinték, és egybeesnek a magyar külpolitikával, de ezzel pillanatnyilag egyedül vagyunk a kontinensen. A cseh és a szlovák hozzáállás biztató, de kevés, és a Patrióták Európáért mozgalom is még gyenge. Erős partnerség nélkül továbbra is csak jelszavak maradnak. Nem elég, hogy naponta, különböző fórumokon elhangzik, hogy mi nem akarunk háborút, nem fizetünk az ukránoknak stb. Ennél sokkal többre lenne szükség.

Ami ma Európában, elsősorban az Unióban történik, rémálomszerűen abszurd, és jelenleg nem látszik semmi biztató: Európa helyzete pillanatnyilag reménytelennek tűnik.

A két szörnyű világháborút átvészelt Európának nem volt elég a sok millió halott és a gazdasági katasztrófa; nem volt elég az árvák és az özvegyek szenvedése sem. Fejvesztett vezetőink ma egy harmadikra készülnek, vehemensen és eszeveszetten.

Külpolitikánk sürgős feladata, hogy azonnal megtegye azt, amire még lehetősége van.

Két lehetőség adott: vagy kilépünk a két szövetségből, és bár egyedül, de járjuk a saját utunkat, vagy szövetségeseket keresünk. Elsősorban szomszédjainkat – az osztrákokat, horvátokat, szerbeket, valamint a román és a szlovák politikai szereplőket – kell meggyőzni arról, hogy egy háborúzó Európában nincs élet, csak halált hozó, bizonytalan jövő.

Egy délkelet-európai politikai szövetségnek van jövője, de időnk már alig van: sietni kell.