Az értelmetlenség diadala

Az új esztendő helyi szinten is szolgáltatott olyan „meglepetéseket”, amelyek a legjámborabb aradiak agyvizét is felforralták.

A két Maros-parti park közül az egyiket feláldozná a polgármester egy autóparkoló javára.

Maga a hír – a legcsekélyebb helyismeret hiányában –  is bőven elég ahhoz, hogy az ember felhördüljön.

Na, ezt már nem!

És menten eszünkbe jut, hogy (majdnem) ilyen vehemensen tiltakoztunk a

liget megcsonkítása ellen. És talán épp ekkora elszántsággal az ország első hivatalos focimeccsének helyt adó stadion lebontásakor.

Mindhiába.

Aradon a civilszervezeteknek, a polgári ellenkezésnek a sóhivatal szerepét szánta a helyhatóság.

Jómagam sok ilyet láttam és átéltem.

Ennek az újabb ötletnek a bizarrsága azonban mindent felülmúl.

A város egy újabb emblematikus részét szeretnék felszámolni.

Persze a végzet már akkor leselkedett az egykori Salacz parkra, amely jó ideje Eminescu nevét viseli, amikor pihent agyakban megszületett a strandra vezető híd ötlete. A kivitelezés árával arányos gyakorlati hasznáról aligha akad szakember, aki meggyőző érveket említhetne.

Az épülő függőhidat a belvárossal összekötő feljáróról mindenki mélyen hallgatott. Pedig ez önmagában is megában hordozta a park egy részének feláldozását.

Az új elgondolás „közhírré tételével” ez csak hatványozódott és nyilvánosságot nyert.

Pedig a környéken akadt volna sürgetőbb tennivaló.

 A fenti sétány elhanyagoltsága idén volt talán a legkiábrándítóbb. Az újonnan kialakított Maros-parti gyermekváros, a nagy hírveréssel épülő bicikliút pedig egy végtelenül lepusztult, bozótokkal és szeméttel tarkított folyópart mentén terül el.

Ez Arad mindenkinek szemet szúró szégyene.

Nem tudom, a tanácsos urak közül hányan jártak az utóbbi években Nagyváradon, a Körös-parti promenádon.

A jobbtól ugyanis nem szégyen tanulni.

Szóval, a folyópart rehabilitációjára kellett volna távlati urbanisztikai terv és gyors kivitelezés!

De nem! A meglévő csekély zöld helyét is felváltja a fém és a beton.

A városháza előtti, amúgy sem nem túl ötletes bukszus kertet már tönkretették a karácsonyi és húsvéti vásárok faházai. A Szabadság téri pázsit egy része is megsínylette a borvásárt.

Ezek helyének kiválasztása úgyszintén krónikus ötlethiányról tett bizonyságot, bár sejtem, hogy a „hivatalnak” megérte.

Ha véget ér a „vásár”, eltűnnek a házikók, újfent átveszi helyét a pusztulás, a gazdátlanság látványa.

A város legexponáltabb helyén.

Aradon valami nagyon nincs rendben a városfejlesztésben.

A parkokat még Salacz Gyula idejében alakították ki. Annak idején az 1890-es dél-magyarországi ipari vásár megrendezésének gondolata is ellenzőkre talált, mert akkor a mostaninál még jóval nagyobb, összefüggő zöld területet kellett némileg megritkítani. Később a Kultúrpalota helyének kiválasztása is élénk disputát váltott ki.

Az Eminescu parkba tervezett konstrukciónak azonban teljes ésszerűtlenségén kívül a jelenlegi kontextusban más vonzata is van: eltüntetne egy újabb emléket a régi Arad térképéről.

Lehet, hogy ezért (is) szavazza majd meg a tanács?