Az itthoni a legjobb!

Szeretünk lokálpatrióták lenni, s akinek még a génjei is hordozzák azt a felsőbbrendűséget, miszerint – csak azért, mert székely – ő a legjobb, ebből következik, hogy amit tesz, előállít, annak minősége túlmutat mindenen. Így vagyunk a helyi termékeinkkel is, semmi pénzért nem merném cáfolni, hogy nem mi főzzük a legjobb áfonyalekvárt, vagy nem a miénk a legfinomabb szederdzsem. De tudunk mi tejterméket és hentesárut is előállítani kiváló minőségben és jó drágán, hogy szegény helyi vásárlóknak leesik az álla. Mert valljuk be, a helyi fizetésekhez viszonyítva borsos ára van ezeknek a termékeknek.

Mindig a helyben termesztett és előállított termékeket részesítettem előnyben, kerültem a messziről hozott gyümölcsöt, zöldséget, tejterméket. Nem vágytam bretagne-i csirkére, vagy Angus marhabélszínre, hiszen – anélkül, hogy valaki mondta volna – hamar felismertem, hogy amit messziről hoznak, valószínűleg nem lehet olyan friss, mint a hazai. Nem kerestem soha a nagy bevásárlóközpontok polcain a hibátlan zöldséget, gyümölcsöt, de még magyar tejet, joghurtot sem vettem soha. A piacon vásároltam, s az sem bántott, ha a házi tej két nap alatt megromlott a hűtőben, inkább örültem, hogy nincs agyontartósítva. Amit lehet, mai napig magam állítom elő, s fütyülök a divatra, miszerint avokádót, licsit és chiamagot kell enni. Őseink is azt ettek, ami helyben megtermett, nem szaladtak mindenért a boltba. Télen nem majszoltak dinnyét, nyáron pedig kompótot. Mindennek ideje és helye volt. Ugyan ki számolta annak idején a kalóriákat, s kétlem, hogy nagyanyám valaha is tudomást szerzett volna a testtömegindexéről. Nem ittak meg naponta két liter vizet azért, mert annyit ír elő a szabály. Ittak, ha megszomjaztak, s ettek, változatosan, egészségesen.