Bátor ember is félszeg

Felütöm az értelmezőt a bátor szavunknál, lássuk, mit is jelent pontosan. Persze, kiderül, nem pont azt, amire én gondoltam, mert a bátor „olyan <személy>, aki veszélyes helyzetben: bízva erejében, félelem nélkül, vagy félelmét leküzdve cselekszik, s vállalja magatartásának következményeit. Bátor asszony, ember, férfi stb.” A félelmét leküzdve rész nekem igen bejön, én is ilyen kis félős bátor vagyok, de aztán valahogyan mindig lebirkózom azt a fránya rettegést. No, de hogy az egyik legrégebbi szótárunkban (1952–1962 között jelent meg az első kiadás) a bátor asszony megelőzze a bátor férfit, azt nem is sejtettem. Erről aztán eszembe jutottak olyan történetek, amelyek bizonyítják, hogy Bárczi Gézáék, amikor szerkesztették A magyar nyelv értelmező szótárát, nem feltétlenül betűrendben helyezték el a szavakat és kifejezéseket, hanem volt ott bőven gyakorlati megfigyelés is.
Kedves barátom mesélte, olyan 21 éves ifjú titán lehetett, mikor egy családi perpatvar miatt, elköltözött otthonról, és hetekig nem ment haza anyjához-apjához, mintegy sztrájkolva a szülői fegyelem ellen. Édesanyja, miután lehiggadt, s látta, hogy első szülötte hetek óta feléjük sem néz, előhozakodott a ház urának, hogy valakinek el kellene mennie a fiúgyermeket hazaédesgetni. S mivel abban a házban a nagykirály szelíd galamblelkű úr volt, hát, hagyta magát meggyőzni az asszony által, hogy majd ő: megy, megbeszéli, sőt, ha kell, ráparancsol az ifiúrra, költözzön haza. Öregúr neki is indult az útnak, majd pár lépés után visszafordult, hogy talán mégis hatásosabb lenne, ha ketten mennének az asszonnyal. Annak sem kellett több, vette a kalapkáját és kardigánját, s uccu neki, elindultak legidősebb gyermekükért. A lakás ajtajában aztán megtorpantak, hogy most ki is csengessen be. Addig-addig, amíg nagy nehezen az édesanya megtette az első lépést, pontosabban csengetést. Mikor ifjú titán kinyitotta az ajtót, az alábbi jelenettel találta szemben magát: az anyja félig hangosan sziszegte az apjának, hogy mit mondjon majd dörgedelmeset a fiúknak, hogy az hazajöjjön. Erre az apa azt sziszegte vissza, hogy: – De te bátrabb vagy! S mikor meglátta a gyermekét az ajtóban, egy széles mozdulattal hátrafordult, az anyja háta mögé beállt, s ott lapított, mire az asszony megszólalt: – Az apád azt akarja mondani, hogy gyere haza! Csak most a családi diplomácia védőernyője mögül tárgyal.
Azt a történetet is szeretem, mikor a másodikosoknak fogalmazást kell írniuk az édesapjukról. Az egyik csemete majd kiesik a padból, úgy jelentkezik. Tanító néni őt szólítja, hadd olvassa fel művét. A gyerek leírja, hogy néz ki az apukája, milyen erős, milyen hősies, mennyire bátor. S gyermeki naivitásában így fejezi be a jellemzést: - Az én apukám olyan bátor, hogy nem fél semmitől és senkitől. Csak anyutól!
Szóval érdekes dolog ez a bátorság. A bátor asszony, a bátor ember, s legvégül a bátor férfi igen többértelmű sorrend szótárunkban. Az ember hajlamos azt hinni, hogy ez csak afféle szótárszerkesztői szeszély – de aki élt már családban, az sejti, hogy inkább terepmunka és résztvevő megfigyelés eredménye. Mert a bátor férfi valóban létezik: csak gyakran egy fél lépéssel hátrébb áll, hogy legyen előtte valaki, akihez bátran fel tud zárkózni. Biztosan ebből a megfigyelésből ered az inába szállt a bátorsága közmondásunk is: az ember nagy elszántan indul neki a világnak, aztán amikor eljön a pillanat, hogy tényleg mondani vagy tenni kellene valamit, a bátorság hirtelen lecsorog a térdébe, onnan pedig egyenesen hátralépésre ösztökéli, s ha van egy csinos kis női hát, hát, igazán össze tudja úgy húzni magát, hogy elférjen mögötte…
Magyari Sára