Centenárium a szomszédoknál

Régi igazság: jó szomszédolni, jó elmenni a „hasonló cipőben” járókhoz, hogy megtapasztaljuk, ők miként válaszolnak az élet szolgáltatta kihívásokra, hogyan oldják meg a város, a közösség életében nagy horderejűnek számító események, jelentős kerek évfordulók társadalmi tudatosítását.

A napokban Marosvásárhelyre kaptam meghívást, az ottani Kultúrpalota centenáriumi ünnepsége alkalmából rendezett konferenciára. Mert az egykori székely „fővárossal” nemcsak a Maros köt össze, hanem az aradival egyidős Kultúrpalota is. A vásárhelyiek a város egyik meghatározó jelképének tartott impozáns épületét Bernády György polgármester nevéhez kötik, mint ahogy nálunk a Kölcsey Egyesület tekinthető a létesítmény „bábájának.”

A magyar szecesszió egyik gyöngyszemének tekinthető palota teljes és igen szakszerű restaurálása már jó ideje befejeződött, teljes ünnepi pompájában érte meg századik születésnapját. A munkálat kivitelezői között volt régi ismerősünk, Pokorny Attila restaurátor is, aki tíz évvel ezelőtt Aradon részt vett a Szabadság-szobrot felújító munkacsoportban.

A városépítő Bernádynak pedig nemcsak teljes alakos szobra áll már jó néhány éve Vásárhelyen, hanem dolgozószobája is látogatható az épületben, amely valóságos kis várostörténeti múzeum.

Az anyaországból, a Délvidékről és Erdélyből érkezett egyetemi előadók, művészettörténészek, muzeológusok, helytörténeti kutatók pedig a vásárhelyi mellé felvonultatták a múlt századelő hasonló rendeltetésű, reprezentatív létesítményeit, és bemutatták ezek szakirodalmát. A kétnapos konferencia díszvendége volt a Kultúrpalotát és Erdély számos középületét tervező Komor Marcell és Jakab Dezső építészkettősből az előbbi unokája. A nyugalmazott mérnök a több mint húsz évig együtt dolgozó páros életéről, hétköznapjairól beszélt.

A jubileum alkalmából szerkesztett, gazdagon illusztrált emlékkötetet Keserű Katalin, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem tanára, Oniga Erika, vásárhelyi muzeológus, (a rendezvény házigazdája) és Várallyay Réka budapesti művészettörténész írta.

Örömmel tapasztaltam, hogy ebben a „szövegkörnyezetben” méltó hely és érdeklődés jutott Aradnak is, a Kultúrpalotáról megjelentetett kétnyelvű, ám szerényebb igényű könyvnek.

A Maros felső folyásánál elterülő városnak mások a hagyományai, más a nemzetiségi összetétele, színesebb, erősebb a szellemi pezsgése. S a jobbtól mindig tanulni lehet, és kell is! Esetleg restaurálási kérdésekben is, hiszen nálunk még hátra van a Kultúrpalota felújítási munkálatainak java. Aztán az se mellékes, hogy a távolabbi szomszédok ezt a város számára szimbolikus szellemi intézményt beiktatták a helyi turisztikai nevezetességek közé.

És végül egy érdekesség, amelyet a házigazdáktól tudtam meg: a kezdetekkor Bernádyék közművelődési házról beszéltek. A kultúrpalota szó Adytól származik, aki azt írta a Nyugat folyóirat 1915-ös évének egyik számában, hogy „egy fontos erdélyi város egy különösen nagyszerű ember jóvoltából kultúrpalotát csinált és nagyszerűt”.

Aradon eleink nem szerénykedtek: ők már induláskor palotának képzelték el, és így is titulálták a kultúra helyi fellegvárát.

Megelőztük volna Adyt?