Csapdában

Jó tíz éve sózta a fogyasztók nyakába az egyik élelmes cég a fűtésmérőt, amely „repartitorként” ékelődött be a köztudatba. Sokan, talán a városi távfűtésbe kapcsolt fogyasztók többsége bedőlt a szolgáltatást hirdetőknek. Meg annak a fenyegetésnek, hogy ez bizony kötelező lesz mindenki számára a távfűtési hálózatban.

Aki nem fogadott szót, vagy kivárta a „nálunk minden csoda csak három napig tart” örök igazságát, az később nevethetett a markába.

Mert jól járt.

Már egy-két téli szezon után kiderült, hogy mekkora csapdája ez a fogyasztóknak. Igaz, aki a telet máshol tölti, vagy ideg-óráig nem fűti a lakását, az valóban kevesebbet fizet.

De a többség?

Arról nem is szólva, hogy a leolvasás után kiszámított tarifa „titkaiba” csak egészen kevesen tudnak bepillantani. A számlák annyi adatot sorolnak fel, hogy az átlagpolgár számára áttekinthetetlenek.

Szóval ez a csodabogár mérőműszer aligha alkalmas az idejétmúlt, rengeteg hőveszteséggel dolgozó távfűtési fogyasztás reális mérésére.

Máshol már rég beperelték volna a szolgáltatót és az alvállalkozót is. Nem is szólva arról az orbitális disznóságról, hogy a fogyasztót terheli a leolvasás taksája is. Nem a mérőműszert forgalmazó vállalkozót! A fogyasztó megfizeti azt is, amiért megállapítják, hogy mennyit pengessen le.

Balkáni állapotok. Balkáni türelem.

A szerződéseket hosszú évre kötötték meg a következmények labirintusába kevés betekintéssel rendelkező lakótársulásokkal.

Nem jártak jobban azok se, akik a gázszolgáltatásra esküdtek. A „termotéka” fogyasztásának kiszámítása még inkább fantáziadús. Először fizet a korábbi fogyasztás alapján megállapított hozzávetőleges (factura de estimare) számlát.  Aztán háromhavonként, a leolvasást követően jön a kiegyenlített számla, a „regularizare”, amitől aztán a fogyasztónak rendszerint égnek áll a haja, és feláll a hátán a szőr.

Hogy nem érti mit, miért, mikor és miért ennyit – az biztos.

Ha nem lenne igazam, akkor nem lenne napestig zsúfolt a főtéri E-on ügynökség, ahol az értetlenkedő vagy reklamáló polgár szépen kivárja a sorát. (Mellesleg a helyiségben pokoli meleg van, az utcai ruhában érkező ügyfél gatyáig leizzad, miközben a tisztviselők rövid ujjú blúzban igencsak jól érzik magukat.) Ha sorra kerül megint a kezébe nyomnak egy miniszter ívnyi lapot, amelynek táblázataiból és számözönéből talán csak annyit ért meg, ami a szolgáltató számára a lényeg: ha határidőig nem fizet, megszakítják a szolgáltatást és az újra bekötés 136 lej.

Világos?

Ha nem, hát apelláljon!

Ha van hozzá ideje, türelme és pénze.

A pénzről jut eszembe egy aprócska, ámde nem fölösleges részlet.

Ez utóbbi szolgáltatónál van egy rendfenntartó úriember. Valóban az. Rendkívül udvarias, szolgálatkész. Ha megkérik, szívélyesen befizeti a szükséges összeget az automata pénztárgépbe, mert annak kezelését igencsak kevesen ismerik. A „robotkasszásnő” a fogyasztói kód leolvasása után szépen elnyeli a bankjegyeket, visszajáróra nincs beállítva, majd azt feltüntetik a legközelebbi számlán, bocsánat „facturán.”

Jó kis vircsaft ez itt nálunk, amelynek egyetlen és állandó vesztese a szolgáltatói patthelyzetbe kényszerített fogyasztó.