De…?

Jelentős győzelmet aratott az anyaországban a közel másfél évtizede kormányzó, nemzeti irányzatú politikát folytató koalíció. Ha a statisztikai adatokat vesszük figyelembe, akkor azt is mondhatnánk, hogy a korábbi ellenzék megsemmisítő vereséget szenvedett. Parlamenti frakcióval rendelkező baloldali pártok úgy tűntek el ennek a szavazásnak a „süllyesztőjében”, hogy a szavazatok 1 (!) százalékát sem szerezték meg. Lásd az egykor jobb napokat megélt, baloldalra sodródott Jobbikot, valamint a „zöldeket”. Több ellenzéki párt is az 5 százalékos küszöb alatt maradt, míg a DK támogatottsága a felére csökkent. Annak EU-s parlamenti képviselője bejelentette az általa vezetett (amúgy nevetséges) árnyékkormány feloszlását. 

Minden kétséget kizáróan, a magyar szavazótársadalom 2024 júniusában „leváltotta” Európa legaljasabb, legálnokabb ellenzékét. Mert a kontinensen nem volt egyetlen más állam sem, amelyben az ellenzék olyan összehangoltan tevékenykedett volna saját országa ellen, mint a magyar. Éveken keresztül akadályozták az országnak jogosan kijáró uniós források lehívását, evvel „hergelve” a pedagógusi társadalmat a kormány ellen, mert az nem tudta végrehajtani az esedékes fizetésemelést. A magyar kormány ellen benyújtott egyéb áskálódásukról nem is beszélve. És minderről még a nyilvánosság előtt dicsekedtek is. A történésekről akár dokumentumregényt is lehetne írni. 

Nem akarok senkivel sem vitatkozni, de olvasom a szavazási eredményekhez kapcsolódó egyik kommentben a megállapítást, hogy a FIDESZ–KDNP-koalíció „csak” 44 százalékot ért el, a korábbi 47 helyett. Kétségtelenül igaz, de azt is hozzá kellett volna tennie a cikkírónak, hogy ez volt azt utóbbi évtizedekben a legtöbb szavazót az urnák elé csalogató választás. És azt is, hogy a győztes pártra a korábbinál 200 ezerrel több szavazó adta le a voksát, tehát támogatottsága még növekedett is. Ezek szerint a párt népszerűsége nőtt is! Egy ilyen eredménnyel a kormánykoalíció ismét kétharmados többséget szerezhetett volna a parlamentben. 

A „csak” 44 százalékos fanyalgáshoz én azt is hozzátenném, hogy nincs az a rezsim a világon, amely a közel másfél évtizedes folyamatos regnálást követően ne erodálódna.  Ez óhatatlan még akkor is, ha ez idő alatt több száz kilométer autópályát, több tíz hidat, korszerű sportlétesítményt adtak át. És visszaállították az ellenzék kormányzása alatt elvett tizenharmadik nyugdíjat, jelentősen emeleték az átlagbéreket, a pedagógusok, az orvosok, a hadsereg és rendőrség stb. fizetését. Az erodálódás jelensége elkerülhetetlen, mert „a libamájpástétomba is bele lehet unni”. Mert az ember (dicsérendő igyekezet!) mindig többet szeretne kapni. És ennek reményében hisz annak is, aki neki toronyórát ígér láncostól, bár képtelen bármire. 

A fanyalgásról az a vicc jutott eszembe, amikor a szovjet pártvezető az amerikai elnökkel fogadott a New York-i és a moszkvai metró pontosságáról. Amikor kiderült, hogy az amerikai másodpercre pontos, a vesztes szovjet pártvezető mintegy „magyarázatként” hozzátette: Lehet, de önöknél verik a négereket!

Szóval győzött ugyan a nemzeti vonal, de… Mit is fognak fanyalogva előszedni magyarázatként? A de és a csak bizony nem elég!