„Édes” bizonytalanság

Éppen három hete, váratlanul, telefonon jelentkezett az egyik barátom, egyetemi évfolyamtársam. A 60 éves találkozónk iránt érdeklődött. Panaszkodott! A szívére.

– Ne haragudj, de nem veszlek komolyan. Egy csónakban evezünk, csak én egy kicsit nagyobb slamasztikában vagyok. A szőlő és a szív sokat kibír. Szedd össze magad és készülj a találkozóra.

A beszélgetésünk egy kicsit elnyúlt, mert elmesélte az egész életét, a családi és a szakmai vonatkozásokat. Felsorolta dolgozatait, találmányait, újításait. Korábbi találkozásainkon indokolatlanul szerénynek mutatkozott. Most, már-már dicsekedett.

Miért teszi ezt?

Most már tudom miért tette. Megtisztelő számomra, hogy éppen engem „terhelt” panaszaival s nekem foglalta össze apai, nagyapai, vegyészi sikereit.

Miután feladtam feleségének a kondoleáló levelet elgondolkodtam.

Igazi férfi, jó barát emlékét őrzöm.

Egy nagy bőr irattáskával szaladgált, nem tudtuk miért cipelte magával azokat a vaskos jegyzeteket. Beszédhibáját vasakarattal küzdötte le.

Sokat nevettünk nagy mondásán, amivel az egyik évfolyamtársnőkhöz fordult:

– Margit! Megnősültem. A feleségem hasonlít hozzád. Csúnya, de okos!

„S jutott eszembe számtalan…” különös gondolat.

Az egyiket újra és újra elhessegettem. Ne legyen az ember kicsinyes, legyen könnyed, nagyvonalú. Ne spekuláljon!

Nem érdemes gondolni sem arra, ki következik ezután.

Arra semmiképpen: mikor következem én?