Egy tőről metszették

Szavunk, dalunk, hitünk, szokásaink, szellemi és kétkezi munkánk gyakorlása közben minduntalan találkozunk. Függetlenül attól, hogy Tiszán innen vagy Dunán túl születtünk. Hogy a földrajzilag hozzánk legközelebb állók gyakrabban ruccannak át hozzánk, mi pedig hozzájuk, természetes velejárója a mindennapoknak. Ünnepekkor pedig bográcsos, néptánc, kegyhelyi zarándoklat, tisztelgés az aradi tizenhármak előtt, ópusztaszeri látogatás, és még hosszan sorolhatnám, megannyi esemény, alkalom a kézfogásra és arra, hogy összedobbanjanak a szívek. Mert ahogy mondani szokás, a vér vízzé nem válik. Csupán a „vércsoportban” van némi eltérés Trianon óta... Ezért aztán ki vehetné zokon, hogy a közeli Tisza-mentéről első alkalommal ide látogatók rácsodálkoznak Temesvárra, és felismerik benne azt, ami bennünket összeköt.

A Szegedi Nyugalmazott Igazgatók Egyesületének jubileumi évkönyvét lapozgatva ismerősen hangzó helységnevek – falvak, tanyabokrok – köszönnek vissza ránk, hisz felmenőink közül sokak bölcsőjét még ott ringatták. A jubileumi évkönyv erőssége az emberre figyelő méltatások őszintesége, melegsége, a hivatásuknak élők emlékének tisztelete. Komolyan összegző, de a humort sem nélkülöző ez a kötet, de úgy is mondhatnám, hogy életízű, kellemes olvasnivaló. Lássuk csak...

„Múlnak a napok, telnek az évek, és mi együtt vagyunk pontosan tíz éve. Létszámunk nem csökken, vannak új tagjaink, akiket szeretettel fogadunk. Már az elején nagyon jó csapattá kovácsolódtunk. Részt vettünk sok színes, változatos programon, nagyon sok helyre eljutottunk országunk mai határain innen és túl. Részt vettünk sok-sok kellemes kiránduláson, családias rendezvényen. Egymás tiszteletben tartásának egyik kifejezője, hogy névnapjukon virággal köszöntjük klubtársainkat, az ünnepeltek finomságokkal kedveskednek, amelyek fogyasztásában is igen nagy az összhang. A lista hosszú, felsorolni nehéz lenne, de szerencsére van egy szorgalmas krónikásunk, aki minden programot bevezet klubunk krónikás könyvébe....”

Mintha csak rólunk írták volna. Azzal a különbséggel, hogy a mi lehetőségeink jóval szerényebbek, és ahogy mondani szokás, szegény ember vízzel főz. A szakácsnői tudományokban azonban verhetetlenek vagyunk. Akárcsak a szegediek. Lám csak, mit írnak a névnapi asztalról:

„Az asztalon dúl a csata. Az egyszerű aszpikos szendvicseket legyőzi a rafinált lilahagymás pecsenyezsíros kenyér (Tisza-parti specialitás), hadba indul száz fasírtgolyó fogpiszkálóra tűzve, túrós lepények remegnek, csörögék csörögnek, rétesek pukkadoznak. A csipegetés (vagy lakmározás?) után és közben az egészséges életmód jegyében sportolunk: székeket huzigálunk, poharakat emelgetünk, beszélgető csoportok alakulnak. A nóta körbejár, egyre bővül a kórus.”

Akárcsak nálunk. A programokban sok a közös, mintha ellestük volna egymástól. A fajsúlyosabbak mellett a név- és születésnapok, a nótadélutánok sok vidám percet szereznek, és ha kis időre is, de elűzik a gondfelhőket.

A szegedi évkönyv írja: „Kedves olvasó, nincs, nem volt, és nem lesz olyan esemény, amelyről itt nem értesülhetsz. S ha letelt az idő, az ünnepeltek még extra ajándékként rendet rakhatnak, helyre kerülnek a székek és mikrofonok, csillog-villog minden. Táskába kerülnek a maradékok (ezzel jóllakna egy regiment). De jó volt veletek lenni! Mindnyájan így érezzük. Elégedetten hazaindulunk, és eloltja a villanyt a krónikás.”

Nálunk Béres Margitnak, a klub elnökének a tisztsége a villanyoltás meg az ajtózárás a Kós Károly Közösségi Központban, ahol hetente minden szombat délután becsengetnek. És miközben Manyi számba veszi az érkező nyugdíjas társakat, már a következő hét programjáról cserél véleményt.

S hogy a húsvéti locsolkodásra idén is sokan eljöttek a klubtársak, tanúsítja a mosolygós fénykép, amit e riport kíséretében a Szegedi Nyugalmazott Igazgatók Egyesülete címére postázunk. Mert le sem tagadhatnánk: szavunk, dalunk, hitünk, szokásaink révén egy tőről metszettek bennünket.