Éhe a pénznek

Nincs ember széles e hazában, aki ne találkozott volna még a korrupció ilyen-olyan formájával. Vannak lejes és vannak milliós esetek. Akiket „tilosban” érnek, legfeljebb arcukat eltakarva lapulnak az egyenruhások között a sorban, de közben tudják, hogy nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik…

Ámde nem kerül minden terítékre, nem is ér annyit. Holmi aprópénz miatt a legtöbb ember ki sem nyitja a száját, megszokta, hogy nálunk így megyen. Sőt, a visszajáró aprót nem is szedegeti össze a fizető ügyfél a különböző pénztáraknál. Nagyvonalúan otthagyja. Milyen meggondolásból? Talán, mert nem akar vesződni vele, úgyis keveset ér. Talán, mert restelli a pénztárcájába söpörni a néhány fényes babszemet, ne nézzék koldusnak. Talán így akar rokonszenvet „vásárolni” magának. Esete válogatja. 

Az alábbi, egyetlen kategóriába sem tartozik.

– Kísért az őszi-téli influenza réme, jaj, csak nehogy kórház legyen a vége! – mondta a napokban egyik ismerősöm, aki tavaly megszenvedte a járvány időszakát. Nem a vírusok fegyverezték le, hanem a kórház kapujára kifüggesztett figyelmeztetés: karantén. És a portás szavakkal is megerősítette, hogy tilos a bemenet. Márpedig a frissen operált rokon várta a finom hazai galamblevest, a tiszta alsóneműt, a családi kasszából megvásárolt fájdalomcsillapítót, vitamint, vécépapírt stb. Nem maradt más hátra, meg kellett környékezni a portást. Sikerült is a bizalmába férkőzni, és egérutat nyerni a kórterembe, egy héten át naponta. A kiadást nem kalkulálták ugyan be a családi költségvetésbe, de e nélkül?!... csóválta a fejét ismerősöm.

Az influenzajárvány pedig köztudottan sokáig tartott. Ha a portáson múlik, biztosan eltartott volna a nyári kánikuláig, hisz nem egy beteglátogató nyitogatja ott a kaput naponta.

Tapasztalatot azonban saját magam is szereztem az egyik közintézmény bejáratánál. A szolgálatos kapus – aki egyben kasszíroz is – vállvonogatva közölte: az 5 lejesből nem tud 1 lejt visszaadni. Kétkedve nézhettem rá az üvegfalon keresztül, de nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nincs.

Elbizonytalanodtam. Néztem ezt a becsületben megőszült férfiút (feltételezem, hogy becsületben!), akinek minden bizonnyal van nyugdíja, és még itt, a másodállása is jövedelmezhet valamicskét, de nem éri be ennyivel. Egy lejre is fáj a foga, mert ugye a népi bölcsesség szerint sok kicsi sokra megy. Nevetséges helyzet – mondtam.

– Jött volna megfelelő pénzzel! – hangsúlyozta, egyben azt is jelezve, hogy az ő térfelén az igazság.

Erre mondja a magyar ember, hogy kinyílik a bicska a zsebben. Hiszen nem ötvenes, nem százas bankjeggyel szándékoztam fizetni, hanem lila színű 5 lejessel, amiből 1 visszajárna, ha van jóindulat, ha van tisztesség. Várakozóan nézett rám, mire megnyugtattam: nos, akkor keresek… És a pénztárcámból sorjázni kezdtem az aprót: az 50, a 10, az 5 banisokat. Hogy kikerekedjék a „megfelelő”.

Rokonszenves fiatalember érkezett a kapusfülke elé hasonló szándékkal, csakhogy neki volt négy darab 1 lejese. Furcsállhatta, talán némi szánalommal is figyelte számolgató ténykedésemet, de ott nem világosíthattam fel, hogy ily módon tiltakozom, bosszankodom, lázadok. Mert nincs joga alkalmazottnak egyetlen fizető ügyfél pénzére sem ácsingózni. Elvárni a csúszópénzt, ilyen-olyan trükkel vámot szedni, zsebre dolgozni.

Nyílt titok, hogy a korrupció melegágyában sok a gyom, és legtöbbjének mi magunk vetjük el a magját, ápolgatjuk, éltetjük. Magunkat okolhatjuk érte.

Utólag sajnálom, hogy nem kérdeztem meg az üvegkalitkás ősz harcostól: beérte volna 3 lejjel a 4 helyett? Vagy ő nem károsodhat?

No, majd legközelebb okosabb leszek.