Elásott „kincsesláda”

Az idei kerek évfordulók között könnyen megeshet, hogy megfeledkezünk róla: 170 éve látta meg a napvilágot a magyar és az egyetemes piktúra egyik óriása, Munkácsy Mihály.

Mi, aradiak büszkék lehetünk arra, hogy elég sok közünk van a „kor egyik nagy szociológusához”, ahogy egyik kritikusa igen találóan utalt a múlt század vidéki életet, de az európai főúri és polgári szalonok életét egyaránt megörökítő festő korszakábrázoló erényeire.

Csak sajnálni tudjuk, hogy az „aranyecset” kiváló mesterének életpályáját felelevenítő könyvek írói egy-két mondattal napirendre térnek az aradi évek

felett, s ezekben is csak az asztalos legényként történő indulást, illetve első mesterével, Szamossy Elekkel való találkozását emelik ki. Pedig hát a Bettelheim könyvkereskedő testvérekkel való megismerkedése se volt „felejthető” epizód, hiszen az akarata ellenére asztalosnak adott félárva, Lieb Miska (1868-ban vette fel a Munkácsy nevet) első rajzait ebben a főtéri könyvesboltban állították ki, és adták el. Azt is tudjuk, kit ábrázolt az első eladott munka: Kristyory Jolánkát, a tehetős aradi iparoscsalád szeme fényét. (A későbbi iparkamarai elnök háza a Batthyány (ma Episcopiei) utcában állt a mai Nextebank helyén. A képen egy cigányasszony fiatal leány kezéből jósol. A leánykát Jolánról mintázta, hiszen bejáratos volt a családhoz, és bizonyára nem volt számra közömbös a bájos ifjú hölgy. Bing Vilmos a képet Jolán édesapjának az engedélyével állította kirakatába.

Aztán évtizedek múltán, 1890 októberében a Vértanú-szobor leleplezési ünnepségének díszvendégeként Munkácsy luxemburgi feleségével, a francia Cecile Papierrel jött Aradra. Találkozott hajdani ideáljával, első modelljével, Jolánkával, aki akkoriban Borosjenőben lakott, és már özvegy volt. A korabeli laptudósító szerint kellemesen elbeszélgettek. De a művész nem felejtette el, hogy rajzáért az első pénzt Jolánkának köszönhette.

Nigreiszné Kristyory Jolán egyébként 1902-ben hunyt el, éppen abban az évben, amikor Arad városa emléktáblát állított Munkácsynak, az aradi asztalossegédből lett világhírű művésznek, „hazánk dicsőséges képírójának” – ahogy az emléktábla nevezi. Ezt megelőzően 1893-ban megkapta a város díszpolgára címet, utcát neveztek el róla.

Arad azon kivételes városok közé tartozik, amelynek múzeumába a Szépművészeti Múzeum jóvoltából, több más értékes festmény mellett, 1913-ban a Kultúrpalota megnyitására letétbe került a zseniális művész néhány munkája. Jómagam még azon szerencsések közé tartozom, akik láthatták kiállítva a Búsuló betyár (Javíthatatlan), a Levelet olvasó hölgy (Levél) és a Kevés kell a boldogsághoz (Szülők öröme) című olajfestményeket, a leányportrét megörökítő szén-, illetve ceruzarajzokat.

De a fiatal, a középnemzedék?

A megyei múzeum szépművészeti részlegének igazi kincseit hosszú ideje nem láthatták az aradiak, ha csak nem ruccantak át 2006-ban Békéscsabára, ahová a Munkácsy-vándorkiállításra az említett két olajképet is kölcsönadta a megyei múzeum.

Itthon azonban több más remekművel együtt szép csendben ellepi a feledés pora.

Akárcsak a szintén felbecsülhetetlen értéket képviselő ’48-as ereklyéket.

Magyarázatot könnyű találni arra, hogy miért nem kapnak ennyi év után se nyilvánosságot.

Elfogadható, meggyőző érvet azonban aligha.

A múzeum számos anyaga Aradon olyan, mint a kertben elásott és elfeledett kincsesláda.

Ideje lenne már figyelmesen felszántani ezt a kertet.