Értékmentés

A decemberi könyvbemutatók, a január közepén egymás mellé kerülő képzőművészeti kiállítások minden várakozást felülmúló közönségsikere cáfolja borúlátásomat. 

Van még érdeklődés, van még erő az aradi magyarságban arra, hogy megmutassa, igenis fontos számára szellemi értékeink megbecsülése és gondozása. Ha a Kamara Színház esetében már megbízható törzsközönségről beszélhetünk, ha neves hazai és anyaországi meghívottak előadásaira érdeklődők tucatjai töltik meg a termet, ha ismert és népszerű a művész, akkor azok is eljönnek a tárlatra, akik amúgy ritkábban járnak kulturális eseményekre.

Hogy miért teszik?

Aligha csupán csak kíváncsiságból. Még kevésbé pusztán udvariasságból. Talán azért, mert úgy érzik, hogy ott a helyük. A kulturális eseményeknek közösségformáló és -összetartó erejük van. Jó ott lenni, jó találkozni ismerősökkel, barátokkal. Jó megtekinteni, értékelni a szépet, együtt örvendeni a művésszel, az alkotóval, aki lelkiekben gazdagabbá tesz minket. És jó ezt megosztani másokkal is.

És van itt még valami, ami nagyon fontos: fel tudjuk mutatni értékeinket. És aki nemcsak visszapillant, hanem „van szeme” napjaink realitásaihoz is, az a jövőben gondolkodik.

És van is jövője!

Mert akár a Pataky-, akár a Soós- vagy Hajós-retrospektívára, akár Ódry Mária minap megnyitott tárlatára gondolunk, meglepően sokan jelentkeztek, hogy tulajdonukban van egy-egy munka, és szívesen közreadnák, hogy más is megismerhesse.

Ezért tartom dicséretesnek a Kölcsey Egyesület erőfeszítését, hogy ennek az általa is kreált szellemi pezsgésnek az egyik kovásza legyen. Mert olyan értékek felmutatására is vállalkozik, amelyeket sajnálatos módon belepte a feledés homálya. Ha csak a múlt századelőn vagy éppen a két világháború között városukban vagy a környékén alkotó festőművészekre, szobrászokra gondolunk, akkor ismét fel kell „fedeznünk” Albert Andort, Ányos Violát, Balla Frigyest, Beleznay Istvánt, Diószeghy Lászlót, Gyöngyössy Rezsőt, Iritz Sándort, Rubleczky Gézát, Sima Dezsőt, Wolff Károlyt, hogy csak azok nevét említsem, akik hirtelen az eszembe jutottak. Emberemlékezet óta nem láthattuk kiállítva alkotásaikat. Magángyűjteményekből, illetve a múzeum tulajdonából összeállna egy szép és felettébb hasznos retrospektív kiállítás anyaga.

Anyaországi árveréseken jó pénzért kerül egy-egy festményük művészetszerető és persze anyagiakban se szűkölködő emberhez. Mi pedig itthon alig vagy szinte egyáltalán nem ismerjük alkotásaikat. Gyöngyössy festette például Lotz Károly vázlatai alapján a színház egykori mennyezeti freskóit, amelyeket 1890-ben Munkácsy is megcsodált. Stróbl Alajos egyik legjobb tanítványa, Albert Andor pedig Munkácsyt ábrázoló mellszobrával 1900-ban elnyerte a Képzőművészeti Társulat díját. Aradon 14 évig dolgozott. Olvastam valahol, hogy Albert Andor  készítette a világháború első hősi emlékművét Magyarországon1921-ben. A Víztorony udvarán álló Teodor Ceontea mellszobron kívül Aradon csak egy magánkézben lévő munkájáról (éppen a díjazott Munkácsy-büsztről) van tudomásom.

Az értékmentés a kultúra egyik örökös feladata.