Fecskebúcsú

Elrepültek. Mint minden esztendőben, idén is Kisboldogasszony napját megelőzően volt a gyülekező, a nagy megbeszélés, ami elmaradhatatlan a hosszú út előtt. Megtörtént a számbavétel, a névsorolvasás.

Tanácskozóhelyük, az útszéli huzalok környéke hangos volt a ficsergésüktől, hiszen a fecskék társadalmában szabad a véleménynyilvánítás, és hasznos a tapasztalatcsere. Szükség van erre, mert tudják, hogy nagy útra vállalkoznak, amit csakis közösen, egymásra számítva tehetnek meg. Szeptember 8. a fecskenaptár szerint is ünnep, búcsúfellépésük ideje, de búcsúbeszédükbe mindig beleszövik a visszatérés, a viszontlátás reményét.

A néphit úgy tartja, hogy a fecske Isten madara. Ahova fészket rak, azt a bizalom jelének, megtiszteltetésnek érzik az ott lakók. Fecskefészket nem bánt, nem rombol le a házigazda, hagyja, hogy a fagerendák védelmében biztonságban érezze magát a fecskepár, ott költse ki tojásait, ott nevelje fel a fiókáit. És mekkora öröm lesz, ha jövő tavaszra újra megjönnek! Mert biztosan megjönnek. Ez az igazi otthonuk, mert maguk építgették a családi fészket, itt van a fiókák születési helye.

Így oktatgatott régen élt nagyapám, miközben az istálló gerendázatának magasában felfedeztette velem a fecskelakot. És nagyanyám még megtoldotta: ahol leverik a fecskefészket, az istállóban kérőző tehenek véres tejet adnak.

Némi borzongással gondoltam akkor a „büntetésre”, ami bizonyára bekövetkezne...

Sok tavasz elmúlt azóta, és a fecskék jöttek-mentek. Idén tavasszal nálunk is beszállásolták magukat a barátságosnak aligha mondható tömbház negyedik emeletén. Mire felfigyeltem rájuk, már készen állt a fészek, betapasztva, a mennyezethez és falhoz lapulva egyik sarokban. A ki- és bejáratot a folyosó mindig nyitott ablaka biztosította, és kétkedve néztem: honnan ekkora bizalom az itt lakók iránt? Vajon megtűrik-e őket azok, akik sohasem hallották, hogy a fecske Isten madara?

Szándékos, avagy csak a közömbösség volt az elfogadás magyarázata, fölösleges vitatni. Tény, hogy az „albérlők” maradtak a negyedik emelet zugában, és családot alapítottak. Olykor-olykor hallani lehetett a fiókák éhes panaszát, de a szülők megérkeztével elcsitult körülöttük minden, szent lett a béke. Szárnypróbálgatásaik csendben történtek, meghitt légkör uralkodott odafönt. Egészen az elmúlt hétig.

A Kisboldogasszony ünnepét megelőzően hangos ficsergés töltötte be a lépcsőházat. Alig hittem a szememnek. Hat villásfarkú sorakozott a magas gázvezetéken, sötét öltönyben, fehér mellényben, és egymást túllicitálva adták hírül, hogy útrakészek és búcsúznak. Körbecikázták a negyedik emelet légterét, vissza-visszatértek a fészekhez megbizonyosodni, hogy teljes a létszám, nem húzódott-e meg ott a legkisebb, talán a leggyengébb. Hosszú percekig tartott a seregszemle és a búcsúzkodás. A lépcsőház zavartalan déli csendjében elcsivitelt istenhozzád úgy hatott, mint a fecskeima.

Mire lebukott a nap a tömbház mögött, üresen állt a fecskefészek. Kísérőül csak a gondolat szegődött melléjük: vajon visszatalálnak-e, meglelnek-e bennünket jövő tavasszal­?...