Harc a kísértet ellen

Harmincöt évvel a rendszerváltás után végre tantárgy lesz jövőtől a romániai kommunizmus története a végzős osztályokban, jelentette be Ligia Deca, a leköszönő kormány oktatási minisztere. A tantárgy bevezetését a rendszerváltás előtti idők iránti nosztalgia teszi indokolttá, sőt, szükségessé. A jelenség ugyanis nemcsak a rendszert személyesen megtapasztaló idősebb generációknál figyelhető meg, hanem a fiataloknál is, ami különösen aggasztó.

Tavalyi felmérés szerint Románia lakosságának közel fele, pontosabban 48%-a véli úgy, hogy a kommunizmus jó volt az ország számára, s csak 42% gondolja, hogy rosszat tett. Ráadásul a megkérdezettek majdnem fele szerint 1989 előtt jobb volt az életszínvonal az országban, mint manapság, s csupán egyharmada tartja jobbnak mai életét.

Sokkoló? Valami nagyon nincs rendben a társadalommal, vagy emlékezőképessége tűnt el, vagy értékrendje borult fel. Milyen értékeket adtak át a romániai lakosok a fiatalabb generációnak? Hiszen a 47-48 év alattiaknak jóformán nincs is személyes tapasztalata a kommunizmusról, vagy annak összeomlása után születtek, vagy még gyerekek voltak 1989-ben. A fiatal és középkorú korosztály kommunizmusról alkotott véleménye nem intézményesített formában, iskolában kapott információkból tevődik össze, hanem főleg szüleik, nagyszüleik, vagy idősebb rokon, ismerős elmondásából. Miket mesélhettek nekik az idősebbek?

Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete, írta Marx és Engels a kommunista kiáltványban. A kommunista rendszer mintegy 100 milliós áldozatot szedett világszerte, s Európában 35 évvel ezelőtt omlott össze. Kísértete azonban továbbra is gyötri Európát, többek között Romániát is.

Vajon a kommunista rémuralom nosztalgikusai elfelejtették volna, hogyan dideregtek télen? Hogy esténként elvették az áramot? Hogy a boltok üresek voltak, s a legalapvetőbb élelmiszerekért már hajnalban sorba kellett állni? Hogy az egyetlen tévécsatorna napi két órát sugárzott, akkor is csak a „Kárpátok géniuszát” dicsőítő propagandát? Hogy Románia óriási börtönhöz hasonlított, ahonnan nem lehetett külföldre utazni? Hogy csak egyféle, csapnivaló minőségű személygépkocsit lehetet „választani”, s arra is hosszú éveket kellett várni? Hogy a szólásszabadságot, véleményszabadságot és az alapvető emberi jogokat sárba tiporta a kommunista szörnyeteg? Hogy az asszonyokat szülő-gép szerepre kényszeríttették? S a példákat sokáig lehetne folytatni, a börtönökben, kényszermunka-telepeken kiirtott társadalmi elitről, kolhozosítást ellenző parasztokról, vagy az egyszerűen másképpen gondolkodók könyörtelen üldözéséről nem is beszélve.

Vagy megfeledkeztek volna miből is állt tulajdonképpen a nagy dobra vert állami gondviselés? Vagy netán az ítélőképességgel lenne gond? Azzal, hogy mindezeknek nem tulajdonítanak fontosságot, s csupán a biztos munkahelyükre gondolnak? Mert a betevő falat korántsem volt biztos az általános hiányban. A romániai ketrecben a lánc bizony jóval rövidebb volt, az élelem rosszabb és kevesebb, s a barakk kevésbé vidám, mint például a magyarországi gulyás-kommunizmusban.

Kétségtelen, a fogságban született, etetésen felnevelt állatnak nehezére esik önállóan gondoskodni saját boldogulásáról, a szabadságot nem tekinti akkora áldásnak, mert egyéni felelősséggel párosul. 

A fiatalok csak a szabadságot tapasztalhatták meg, jelentős részük mégis visszavágyik a másodkezű információkból ismert ketrecbe. Annyira megmérgezték volna szemléletüket? A társadalmi tükörkép fölöttébb aggasztó.

Éppen ezért indokolt, hogy a fiatalok végre dokumentált módon ismerjék meg az előző politikai rendszer működését. A lépés régóta esedékes lett volna, milliónyi ártatlan ember által átélt tengernyi szenvedés és a jövőbe vetett bizalom megkövetelte.