Hiányzik a gyermekszobája?

Változik a világ, változnak a szokások. Az illemtanban, a mindennapi viselkedésben, az öltözködésben is. Ez utóbbiból egy emlék: gyermekkoromban Pernyáva (Erzsébetváros) negyedben mezítláb még elszaladhattunk Messer bácsi sarki szatócsboltjába a kenyérért vagy megdaráltatni a mákot, de a két sarokkal odébb nyitott „szoliba” (a Solidaritatea rövidítése) már illett legalább egy papucsot húznunk. Manapság a főutcán is szinte mindennapos a papucsban „slattyogó” személy, aki egyáltalán nem izgatja magát otthonos megjelenése miatt. Neki természetes, hogy edzőruhában, esetleg lezser izomingben, mezítlábas papucsban menjen be ügyintézésre a közhivatalba, avagy még az orvosi rendelőbe is. 

Nagyszüleimtől, szüleimtől tudom, hogy valamikor mifelénk a városban is léteztek tánc- és illemtantanárok. Iskoláikban tőlük lehetett elsajátítani a minden fiatal polgárnak kötelező tánctudást és az illedelmes viselkedés szabályait. Bár a második világháborút követően Európa e vidékein hatalomra került kommunista pártok mindenütt felszámolták a polgári rendszereket, s avval együtt a polgári középosztályt, az abból a körökből örökölt szokások még sokáig fennmaradtak. Emlékszem, a Magyar Televízióban jó fél évszázada is volt egy Tudni illik, mi illik című műsor, amely a viselkedési szabályokra oktatta a fiatalokat. Elsősorban szórakozóhelyen, társaságban. 

Azóta viszont jelentősen változtak a szokások. Például kiment a divatból a leányok fel- és lekérése a táncnál. Manapság a diszkóban mindenki úgy táncol, ahogyan és akivel akar. Akár egyedül, akár nagyobb társaságban. És a leányos szülők sem követelik meg, hogy a leányzó este 10 órakor otthon a saját ágyában hajtsa álomra a fejét. Annak a szülőnek, aki ezt nem fogadja el, annak kijárhat az ódivatú, vaskalapos jelző. 

Ennek ellenére, azért mégis lennének olyan viselkedési szabályok, amelyekre illene megtanítni a fiatalokat. A szülőknek, a pedagógusoknak. Ezek közül néhány. Például arra, hogy a fiatalabbnak illik előre köszönni az idősebbeknek, a fiú pedig a leánynak. És arra is, hogy a kézfogást a hölgy, vagy férfiak esetében az idősebb kezdeményezheti. Az is elemi szabály, hogy a férfiak, a fiúk az ajtóban leveszik (bármilyen) sapkájukat, kalapjukat, fedetlen fővel lépnek be egy helyiségbe, s belépéskor érthetően köszönnek. Nem zsebre tett kézzel! 

Apropó, belépés! Az már természetesnek tűnhetne mindenkinek, hogy a be- és kijárati ajtón előre engedjük a hölgyeket és az idősebbeket. Egy lokálba viszont sohase engedjük be előre a társaságunkban lévő hölgyeket. Az nem udvariasság! Bármilyen lokálba (étterem, bár, cukrászda) elsőnek egy férfi lép be, s csak őt követik a hölgyek. Az ülőhelyek átengedése is az alapvető illemtudások közé tartozik. (Vagy tartozna?)

Nem szeretnék illemcsősznek, netalán -tanárnak tűnni. Csak azért említem meg, mert ezek hozzátartoznak az alapvető viselkedési szabályokhoz. Korábban, a magyar szólásmondás szerint, aki ezeket nem tartotta be (nem ismerte?), annak nem volt gyermekszobája. A román nyelvben ugyanez: Îi lipsesc cei șapte ani de acasă. Mindkét nyelvben a jelentése: neveletlen.

Bár a világ változott, s avval a szokások is, azért ugyanezt nondogatjuk a viselkedni nem tudókra!

Még akkor is, ha netalán államvezető politikusok az illetők. Kirívó példák: az ENSZ egyik közgyűlésén a szónoki emelvényt cípőjével verő Nyikita Sz. Hrusscsov, vagy az ebéd uitán száját az asztalterítőbe törlő Nicolae Ceaușescu.