Inasképzés

Serdülőkoromban szinte ittam egy jó beszédű szabómester érdekes történeteit. 

A joviális, pedáns öregúr sokszor mesélt inaskodásának kezdeteiről, éveiről, arról, hogy milyen gyötrelmek árán tanulta ki a szakmát – végül oda lyukadt ki: nem sajnál semmit, mert közben az életet is „kitanulta” a tízéves, teljesen árva, vézna kisfiú, akit a kisváros tekintélyes mestere vett magához, szánalomból, inasnak, koszttal-kvártéllyal. Jó ideig a műhelyt seperte, cipőt pucolt, ringatta a család felsíró kisfiát, cipelte a mesterné kosarait a bevásárlásnál, boltba szaladt ezért-azért, de közben – mestere emberségének köszönhetően – a kötelező osztályokat is elvégezte. Lassacskán belekóstolt a szakmába, mind bonyolultabb műveleteket tudott elvégezni, végül „felszabadulva”, segéddé avanzsált, hogy aztán további évek múltán önállóvá váljék.

A történet huszadik század eleji, de a szakmatanulás évszázadokig nagyjából hasonlóan történt, ami igazolja a rendszer működőképességét. Később a közvetlen inaskodást nagyobb városokban, iparközpontokban felváltotta az elméleti és gyakorlati képzést ötvöző ipariskola – ezekből is jó szakemberek kerültek ki, ha az intézetnek megfelelő oktatói voltak –, aztán még később egy sok elméletet és kevés gyakorlatot előíró hibridmegoldás született, míg végül oda jutottunk, hogy a mai (gyakran külföldi tőkéjű) nagyvállalatoknál a munkások tekintélyes része betanított, néhány hetes gyorstalpalóval – a XXI. században! – kiképzik egy-egy munkafázis elvégzésére. Alapos szakmai tudásról esetükben szó sem lehet.

Mindez arról jut eszembe, hogy a román Szenátus elfogadta az „inastörvény” módosítását olyanformán, hogy a betanítást vállaló cégeknek állami támogatást biztosít a képzés fejében. Munkahelyi gyakorlat ugyan szakiskolákban – meg szakmai líceumokban – a múlt században is létezett, minthogy azonban az üzemek (konkrétabban a munkások, mesterek) a melléjük beosztott diákokért egy fityinget sem kaptak, a már sok osztályos kisasszonyok és úrfik púp volt a hátukon, és – ha csak a fiataloknak nem voltak különleges egyéni ambícióik – igen keveset tanultak meg a szakmából. Kötelező „mesterremekeiket”, gyakorlati vizsgadolgozatukat, minthogy maguk képtelenek voltak rá, sokszor másokkal csináltatták meg – nyilván szüleik pénzéből, mint manapság az egyetemi dolgozatokat –, és szakemberként roppant keveset értek.

Mostanában a kormány rádöbbent arra, amit a régi vágású „egyszerű melós” is már rég tud, hogy hiánycikk a jól képzett munkás, nélkülük pedig a hatékony gazdaság nehezen képzelhető el. Ezért az állam hajlandó fizetni is az inasok kiképzéséért. Ha azonban azoknak második nekifutásra sem sikerülne a szakvizsgájuk – amelyet remélhetőleg nem euróval-lejjel intéznek majd el –, a támogatás összegét visszakérik a cégektől, azaz érdekeltté teszik őket a hatékony kiképzésben.

Nyugaton, Németországban például, meglehetős hatékonysággal működik a szakmunkásképzés, meglátszik az ország gazdaságán. Tanulni a jobbaktól sohasem szégyen. Nem tanulni: bűn.