Ki a lúzer?

Év vége van, gondolatban jómagam is mérleget készítek.

Nem leszek tőle vidámabb.

Merre tart a világ? Ki a megmondhatója?

A médiák ontják a rossz híreket: újabb repülőszerencsétlenség, karnyújtásnyira tőlünk egymás ellen fordultak lelki rokonságban, nyelvben, szokásokban, hagyományokban hasonló népek. A fegyvercsörgetés újra megbillentheti Európa törékeny egyensúlyát. A jó pár éve tartó gazdasági és pénzügyi válság hullámverése alig csendesült.

Még jószerével fel se eszméltünk, máris egy újabb (hideg)háború fenyegeti e sok szenvedést átélt kontinenst.

Egyes – igencsak pesszimista – elemzők szerint a hideg szót akár el is hagyhatjuk.

Itthon? A politikusok és újgazdagok zsibvására. A bérből és nyugdíjból élők csak a fejüket kapkodják a velejükig korrupt politikusok és újgazdagok letartóztatása nyomán kiszűrődő hírekre.

Ennyit lopni, ilyen korruptnak lenni felülmúl minden képzeletet!

Ezeknek az embereknek a kezében volt a sorsunk.

Tőlük vártuk a változást. Szinte emberöltőnyi ideje.

Kiben bízzon az átlagpolgár? Kinek higgyen ezután?

Fogas kérdés.

Ma is, mikor mögöttünk sorakozik egy viharos negyedszázad. Kezdete tele volt hittel, reménnyel.

A forradalomnak nevezett rendszerváltás nyújtotta lehetőségeket (jó humorral gengszterváltásnak mondta valaki) kisajátították az ügyeskedők.

Persze nem az „egészet”, maradt is „valami” az ország népének. Azon rágódunk jó ideje. Hadd idézzem e gondolatsor folytatásaként az évekig Pesten fellépő és a tévéből nálunk is kedvelt humorista, Árkágyij Rajkin szlogenjét: „válámi van… de nem az igázi.”

Azon tépelődöm, hogy a naivitás utolsó morzsáit is félresöpörve,

mit kívánhatok magamnak és szeretteimnek az óév utolsó óráiban?

Hogy legyen tartós a béke (legalább) Európának ebben a csücskében?

Nem rajtunk múlik.

Legyen végre igazi demokrácia?

Tessék már megmondani, hogy fest ez hazai környezetben? Mert akkor legalább meglódul az ember fantáziája.

És a lúzereknek titulált többségnek (ha mindent olyan gyorsan átvettünk volna, ami előbbre viszi az országot, mint ezt az ameriai angolból kölcsönzött kifejezést, amely ebben a könyöklő, kíméletlen társadalomban a becsületes, a gerinces, a pecsenyéstáltól távol álló örök vesztes, magyarán a „palimadár” jelzője), az „Isten adta népnek” mi jut?

A remény, hogy itt, szülőföldjén egyszer csak valahogy a helyére kerülnek a dolgok.

Hátha ennek néhány bíztató jele már 2015-ben is megmutatkozik.

Mert végzetesen szomorú, ha a remény is meghal.