Kínzó emlékek

Beszélgettem valakivel, aki kereken 60 éve hagyta el szülővárosát, Aradot. Úgy fogalmazott, hogy az államosítás után még két évig „győzte cérnával.” 

Aztán elszakított mindent. És, hogy megszabaduljon az évtizedekig gyötrő honvágyától, sose tért vissza. Még látogatóba se.

Nem volt Neuman Ferenc formátumú személyiség. Se titulusa, távozásakor már „piculusa” se volt. Gyűlölet se lakozott benne, azért, mert megfosztották a házától, csak keserűség és elriasztó jövőkép.

És, mint mondta, távozásakor úgy döntött, hogy csak a szépre akar emlékezni.

Szüntelenül kérdezgetett, faggatott a városról, bár meggyőződésem, hogy mindezeket már rég megtudta másoktól: Tőlem esetleg a megerősítést vagy a cáfolatot várta. Megvannak-e még a főtéri platánok, sétálnak-e még vasárnaponként a Maros-parton az aradiak; a milyen a közlekedés, nincs-e újra konfli a turisták sétáltatására, mint sok európai városban?

Az ő városképében a korzózó Arad, a nyikorgó villamos, a nagy Aradul áruház, a Lanţul, a színház előtti kávéház az utolsó képek egyike.

És végül egy igazán meglepő kérdés: látni-e még utcai cipőtisztítókat?

Merthogy – állítja a tisztes korú és tiszteletreméltó emlékű úriember –  ez annyira összenőtt a városképpel.

Hát igen, a cipőtisztítók akkoriban ellepték a főutcát. Nem volt „jegyzett” szakma, több hivatalos listát is átböngésztem, ahol még a bérkocsisokat is nyilvántartották, de sehol nem találtam rájuk. És még a háború utáni, gazdaságilag igen nehéz, politikailag pedig teljesen zűrzavaros időkben is megéltek. A patriárchális utcaképben ők is tisztes helyet foglaltak el, akárcsak a többi immár eltűnt szakma művelői. Hol vanak már a téglalap alakú jégkockákat tárkocsin szállító jegesek, vándorköszörűsök, kétkerekű kocsijukat tologató utcai fagylaltárusok, készletüket és szerszámaikat a hátukon horsó üvegesek, fazekat, lábast cinező „drótostótok”, háztetők ormán egyensúlyozó kéményseprők! Valamennyien már kihalt vagy ritkán és más „keretek” és táresadalmi igények között művelt szakmák képviselői voltak, akikkel az utcán gyakran összefutottunk, s akik, ha szerényen is, de megéltek egy olyan társadalomban, amelyben szükség volt rájuk.  

Érdekes, hogy például, az aradi iparosok első világháború előtti lajstroma tíz köszörűst és 12 üvegest tart nyilván, az 1932-es gazdasági évkönyvben viszont már csak kilenc köszörűs és egyetlen üveges sem szerepel, noha  több is volt a városban. Csakhogy ezek szervezett formában, műhelyekben dolgoztak, a szolgáltató kisparokhoz tartoztak, s nem a házaló mesterekhez.

Fél észázad alatt gyökeresen megváltozott a városkép. Ezt egykori földim is jól tudta, mégis emlékeibe temetkezett.

Elsoroltam neki a belváros jellegzetes épületeit, s azt is elmeséltem, hogy  az üzlethelyiségek rendeltetése gyorsan változik, csak a bankok és a mobilszolgáltatók győzik ideig-óráig a hatalmas béreket.

És szóltam arról, hogy újra áll a Szabadság-szobor, amelyet ő is csak képekről ismert és örült annak, hogy a Szentháromság-emlékműve is visszakerült helyére, a tudós Fábián Gábornak is sikerült büsztöt állítani. Van ismét Salacz utca, Szántay Lajos építész emlékét is őrzi egy utcácska, Csiky Gergely lett egykori iskolája névadója.

És vannak további terveink is...

– Talán mégis rá kellett volna szánnom magam a haza látogatásra – morfondírozott az öregúr, akit egészen hatalmába kerítettek az emlékek.