Királyjáték

Akár újabb országos szégyennek is minősíthető, hogy Mihály király ismét a napi politika játékszerévé vált.

Pedig, függetlenül attól, hogy a modern Európában ki mit tart a monarchiáról, ma is elfogult királypárti, vagy meggyőződéses republikánus, Románia volt uralkodója, akit a kommunista hatalom mondatott el és kényszerített száműzetésre, nem ezt érdemelné.

Még akkor sem, ha történelmi szerepe ellenmondásos volt, mint minden uralkodóé és államfőé, a mi legutóbbjainkat is számba véve.

Már csak azért sem, mert nemcsak Románia történelmének, hanem a világtörténelemnek is része, az egyedüli olyan, még ma is életben lévő államfő, aki szerepet játszott a második világháborúban.

Melyben nem az a lényeges, hogy Sztálin is kitüntette, amivel a kommunista történészek megpróbálták gyalázni.

Azt, persze, tudatosan elfelejtették megemlíteni, hogy ennek fejében Moszkvában templomot építtetett, mégpedig egy olyan korszakban, melyben a templomrombolás volt meghatározó.

Tetszik, nem tetszik a mai vezető nagyságoknak, Mihály nagyobb betűkkel kerül be a történelemkönyvekbe, mint későbbi utódai, Iliescu, Constantinescu és Băsescu, s nem koromfeketére festve, mint Gheorghiu-Dej és Ceauşescu.

Ám nem ezért vált ismét a kilencvenedik születésnapjára készülődő volt uralkodó a napi politika méltatlan játékszerévé, hanem azért, mert egykori palotájában most trónoló utódja nemrég nemzetárulónak, orosz szolgának nevezte, ami teljesen ellentmond mind a hazai, mind a világ történelmi felfogásának.

Bajban voltak tehát az állampárt honatyái, amikor arról kellett dönteniük, hogy meghívják-e a volt uralkodót a parlamentbe kilencvenedik születésnapjára.

Az első szavazás – a Tisztelt Ház Állandó Bizottságában – elutasító volt, hiszen a szolgalelkek csak szolgaian szavazhattak.

A plénumban csodák csodájára hirtelen megváltozott a helyzet, a meghívás ellen már csak hárman álltak ki, miután a párt egyik fiatal üdvöskéje, Paleologu úr, kiállt a király meghívása mellett.

E bátornak tűnő tett, hisz a Băsescu-értékelést is megkérdőjelezte, bizonyára nem történt felső sugallat vagy egyeztetés nélkül.

A fiatal politikusra ugyanis, úgy tűnik, nagy szerepeket akarnak még osztani, amihez most jól jön, ha az a látszat, hogy férfias, bátor tettekre is képes.

Szomorú ez a királyjáték.

Szeretjük, vagy nem szeretjük Őfelségét, nem ezt érdemelné kilencvenévesen.

Csak mellékesen jegyezzük meg: Habsburg Ottó nem volt király, csak trónörökös, mégis megbecsülték Magyarországon.